Lottó

(Egy régi kedvenc, búfelejtőnek:)


A lányom is megőrült. Azt hittem, neki legalább megmarad a józan esze. Eszter mindig két lábon állt a földön, nem az az álmodozós fajta. És mégis. Tegnap arra jöttem haza, hogy Eszter áll a szobája közepén, körülötte ruhakupacok hevernek, a szekrény üresen tátong.

- Mi történt? - kérdeztem elképedve.

- Semmi, csak szanálok - felelte lányom teljes léleknyugalommal. - Új ruhákra van szükségem. Meguntam ezeket a régi göncöket.

- Meguntad?! - kiáltottam fel a hajamba markolva. - Eddig semmi bajod nem volt a ruháiddal! Teljesen meg voltál elégedve velük. Mi ütött beléd?

- Ugyan, apa! Ha az ember ennyi pénzt nyer a lottón, csak megengedheti magának, hogy a lánya kicserélje a ruhatárát?

Szó nélkül tántorogtam ki a szobából. Már csak ez hiányzott. Kezdtem úgy érezni, hogy a lottó főnyeremény egyenlő az elmegyógyintézeti beutalóval. Hogy biztosan jobb lett volna, ha meg se nyerjük, ha maradunk az a középosztálybeli normális család, akik voltunk. Ha az asszony továbbra is bejár az óvodába, amit vezetett, ha a lányom nem hagyja abba a tanulást „Most már minek? Nem fogok éhen halni!” - felkiáltással. Nem rohannak le jótékonysági és kevésbé jótékonysági intézmények támogatásért esedezve, nem kilincsel családunk valamennyi tagja naphosszat, hogy kisebb-nagyobb összegekkel segítsem ki őket pillanatnyi pénzzavarukból.

Mélységesen elegem lett abból, hogy a napjaim a kérelmezők elutasításával telnek, valamint annak a kitalálásával, hogy mi módon szabadulhatnék meg tőlük minél előbb. Komolyan fontolgattam az elköltözés lehetőségét, hogy elvonulok valami isten háta mögötti helyre, ahol nem ismer senki és én se ismerek senkit. Ahol békésen élhetek anélkül, hogy bármit is fel kelljen adnom azért, mert megnyertem a lottón az ötöst. Csakhogy - az asszony élénken tiltakozott, világkörüli utazást és biztató befektetéseket emlegetett, a lányom külföldre akart menni, hogy kipróbálja magát ebben-abban (közelebbről nem határozta meg, mit ért ezen, hiába faggattam), a fiam, aki még alig látszik ki a fűből, állatkertet akar alapítani, mert odavan Gerard Durrell-ért. Anyósom meg akarja venni azt a szeretetotthont, ahol utolsó éveit akarja eltölteni (ebben még én is benne lennék!), a szüleim pedig Floridába akarnak költözni, mert ki nem állhatják a telet. Léhűtő, semmirekellő és iszákos öcsémről már nem is szólok, aki egyik adósságból a másikba esik és sosem tud kikeveredni belőlük.

Bevettem magam a nappaliba, elfoglaltam kedvenc hintaszékemet és igyekeztem semmire sem figyelni. Úgy éreztem, időre van szükségem, hogy megemésszem a helyzetet és kitaláljak valamit, mielőtt ez az egész teljesen elfajulna. Azon gondolkodtam, hogy kihúzzam-e a telefont, amikor az átkozott masina megszólalt. Nem akartam felvenni, de feleségem – aki a szakácsnőt vezette be a konyhánkba – kikiabált:

- Nem vennéd fel? Én most nem érek rá!

Így hát felkaptam a kagylót.

- Temetkezési vállalat – mondtam, mert már elegem volt az ismeretlen hívókból és el akartam riasztani az illetőt, bárki legyen is az.

- Ó, akkor valószínűleg félretárcsáztam – hallottam egy sajnálkozó hangot. – Én P. urat keresem.

- Lehet, hogy tudom a számát. Miért keresi?

- Ő az, aki megnyerte azt a fantasztikus összeget a lottón, ugye?

- Igen, de mért érdekli ez magát? Rokona talán?

- Nem, nem, dehogy! Csak egy feltaláló vagyok. Pontosabban: egy leégett feltaláló. A segítségét szeretném kérni egy új találmányom kivitelezéséhez.

- Mi az a találmány? Lehet, hogy engem is érdekel.

- Valóban? Őszintén szólva, nem hiszem, hogy az önök vállalata bármi hasznát is vehetné. A találmányom ugyanis egy időgép.

- Látom, szereti a sci-fit.

- Igen, szeretem, de a dolog működik. A prototípust be tudom mutatni, de a valódi, nagy géphez szükségem lenne egy kis pénzre…

- Nézze, továbbítom a kérését P. úrnak, és ha érdekli a dolog, visszahívja magát. Jó lesz így?

- Igen, nagyon köszönöm. A számom…

Felírtam a számot s elmélázva forgattam a papírdarabkát az ujjaim között. Mert mi van akkor, ha a fickó tényleg feltalálta az időgépet? Felrémlett előttem Wells időgépe és a ronda, bár távoli jövő, melyet regényében lefestett; Anderson időjárőre és a többiek, akiket valaha ebben a témában megírtak és olvastam. Nem tűnt biztatónak a dolog. Minek is nekünk az időgép? Most még. Hogy nagyhatalmak civakodjanak rajta? Netán azért, hogy történészeink árokásás helyett ezzel utazva tárják fel a múlt rejtélyeit? Na, hagyjuk! Az emberiség még nem érett meg erre! Biztos voltam benne, hogy az időgép feltalálása is előbb gondokat okozna, s csak jóval később látnánk valami hasznát – ha látnánk egyáltalán.

Egészen másnapig meg is feledkeztem a fickóról és a találmányáról. Akkor jutott ismét eszembe, amikor délután kettő körül betoppant egy rég nem látott osztálytársam – természetesen kérni jött. Nagyon udvariasan ugyan, de gyorsan kitettem a szűrét. Kezdett felmenni bennem a pumpa és újfent felsóhajtottam, hogy bárcsak sose nyertem volna meg az ötöst a lottón!

És ekkor, mintegy varázsütésre – ugye, így mondják? – rádöbbentem, mi lenne a legjobb megoldás! Lecsaptam a telefonra – csak előbb el kellett távolítanom róla a lányomat – és már tárcsáztam is a feltaláló számát. A negyedik csengetésre vette fel. Nem részletezem a dolgot, elég legyen annyi, hogy megállapodtunk egy találkozóban.

Az ezt követő napok kicsit zűrösre sikerültek. Szinte egyáltalán nem voltam otthon, bevettem magam a feltaláló műhelyébe. A fickó gépe tényleg működött! Az anyagiak természetesen nem okoztak gondot, mindent megadtam neki, hogy egy emberméretű példányt gyárthasson. Naphosszat fúrt-faragott, hegesztett, míg két hét múlva ott állt előttem az eredmény – a világ első működő időgépe! Mert, hogy ez is működni fog, abban nem kételkedtem.

A technikai részletekkel senkit sem akarok untatni, annál is inkább, mert magam is alig értettem az egészet. Mindenesetre én voltam az első ember, aki kipróbálta a gépet. Mert így szólt a megállapodásunk. Én adom a pénzt, ezért cserébe enyém az első út. Oda, ahová én akarom!

Kitalálták már, hová mentem? Vagy talán helyesebb lenne így kérdeznem: mikorba? Nem tettem nagy utat, csak egy hónapot visszafelé. Arra a hétre, amikor megvettem azt az átkozott lottószelvényt és behuzigáltam rajta a későbbi nyerő számokat. Bizony! Tudtam, szinte percre pontosan, mikor fordultam ki az irodaház ajtaján, munka után, hogy betérjek a lottózóba egy szelvényre. Úgyszólván – bármily furcsán hangzik is – lestem magamra. Láttam, hogy felhúzom az esernyőt – csendes nyári eső esdegélt éppen -, átvágok a zebrán és balra fordulok a másik oldalon. Feltűnés nélkül magam elé léptem, elkaptam a könyökömet és behúztam magam egy kapualjba. A hatás leírhatatlan volt. Megdöbbenve meredtem magamra, egy szó sem jött ki a számon és csak tátogtam rám. Gyorsan elhadartam, miről van szó, a lelkemre kötöttem, hogy milyen számok nyernek majd a hétvégén és esdekelve kértem fiatalabb énemet, hogy ne húzza be mind az ötöt, ha jót akar magunknak! Mit mondjak, beletelt egy kis időbe, mire megértette, mit akarok és miért. Kétszer elismételtettem vele a számokat és gyorsan faképnél hagytam. Tudtam, hogy erről a találkozásról nem fog beszélni senkinek. Ennyire csak ismertem magam!

Sikerült úgy beállítanom az időgépet, hogy pontosan azon a napon értem vissza, amelyiken elindultam. A feltaláló gratulálni akart sikeres visszatérésemhez, azonban elakadt a szava. Az időgép, alighogy kiszálltam belőle, pukkant egyet és eltűnt. Ragyogó kedvem kerekedett s mit sem törődve a fickó sápítozásával, hazarohantam.

- Hát te? Hogyhogy ilyen korán hazaértél? – kérdezte a lányom, felpillantva a krimijéből. Javában dúlt a nyári szünet.

- Rosszul éreztem magam és megrövidítettem egy kicsit a napot. Baj?

- Nem, dehogy! Éhes vagy?

- Kösz, nem kérek semmit. De, mégis. Adj egy puszit apádnak!

Eszter meghökkenve nézett rám. Tizenkét éves kora óta nem adott puszit. Mert az olyan kislányos. Most adott.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Remekül!… Mondd csak, volt ötös a lottón?

- Most nem.

- Mióta is nem volt?

- Legalább három hónapja. A legnagyobb nyeremény a miénk volt.

Kérdőn és rosszat sejtve néztem a lányra.

- Jaj, apa! Elfelejtetted? Nagyon fájhatott a fejed. Tudod, négyesünk volt! Az a milliócska azóta is kamatozik a bankban.

- Ja, tényleg! Kissé szórakozott vagyok ma. Megyek, lefekszem egy kicsit.

Tánclépésben lejtettem be a szobába. Végighevertem az ágyon, bámultam a plafont és ujjongtam gondolatban. Sikerült! Sikerült!

Elhatároztam, hogy a jövőben egy ideig nem lottózom.