Év vége

Mindjárt jövőre lesz, hihetetlen, milyen gyorsan elment ez az év is. Nagyjából mindenki ezt mondja, én meg így is érzem. Nem tudom, miért, valahogy az elmúlt három év mintha egymásba csúszott volna, valamiről, amiről azt hiszem, hogy idén tavasszal történt, utánanézve kiderül, hogy tavaly vagy épp tavalyelőtt volt. Mintha a Covid miatti bezártság, a mindennapjaink rendjének felborulása az időt is összekuszálta volna.

No de ebből az évből már csak két nap meg egy kicsi van vissza, illik ilyenkor visszarévedni az eltelt hónapokra, mi minden is történt velem. Mondjuk, "illikből" semmit sem szoktam csinálni. Csak most olyan hangulatom van.

Olvasás: Idén 27 könyvet olvastam el, kettő van folyamatban, azok áthúzódnak januárra. A komolyabb olvasnivalók közül az Ahol a folyami rákok énekelnek (Delia Owens), a Kis tüzek mindenütt (Celeste Ng) és Zelei Anna dendrológiai-természetvédelmi könyve, Az elveszett erdő tetszett legjobban. A könnyedebbekből A postás mindig kétszer csenget (James N. Cain), A Jekyll-rejtély (Robert Masello) és A Jane Austen-küldetés került be az első háromba. De mivel csak jó könyveket olvasok (a nem jókat abbahagyom), nem bánom a többit sem. 

Jövőre szeretnék kevesebbet ülni mindenféle monitor előtt és többet könyvvel (Kindlivel) a kezemben. Alapanyag van bőven, jövőre úgyis kb. nullára kell csökkentenem a könyvvásárlást a várhatóan még magasabb infláció miatt...

Írás: Három év után újra megjelent egy mazsolám egy antológiában. Holnap estig küldhetek be újabbat a jövő évi Moly-antológiába, de még vacillálok. Kínkeservvel rövidebbre vágtam egy régebbi kedvencemet, és még nem döntöttem el, melyik ötletemből írjak 5000 karakteres sztorit. Olyan kevés az az ötezer karakter! 

Ahogy az olvasást, úgy az írást is szeretném jobban előtérbe helyezni jövőre.

És még itt van a tanulás is. A tanfolyam, ami várhatóan nyár elejéig fog tartani. Jó lesz jobban beleásni magam a témába.

A melóról és a családról már ne is beszéljek. A Nagy meg a Kis huligán még mindig velem lakik, de néha olyan jó lenne (pár napig legalább) egyedül lenni! Nyárra ki kell találnom egy hosszabb túrát, ahová csak magammal megyek el...

Na de addig is, boldog petárdát mindenkinek, aztán zsupsz!, bele 2023-ba...

Hófehér

Megérkezett, végre a kezembe foghattam. Valahogy mégse vagyok elégedett. (Már írtam a másik novelláról, nem akarom ismételni magam.) De azért köszönöm a gratulációt mindenkinek, aki látta a bejegyzésemet róla a közösségi oldalakon, és remélem, lesznek olyanok is köztük, akik megveszik a kötetet - nem csak miattam. 

A molyon pedig elkészült az alkotói oldalam - olyan fura ezt így leírni! Persze büszke vagyok magamra egy kicsit - mert elégedett már nagyon régen voltam. Szigorú vagyok magammal, na! És haragszom is a lustaságomért, azért, hogy hagyom a hangulataim által vezérelni magam, ami azt is jelenti, hogy írás helyett csak heverek a kanapén, limonádét nézek a tévében és kesergek hol ezért, hol azért. (Mint most.) 

Nagyon remélem, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor nem hagyom eltéríteni magam holmi lelki nyavalyákkal az írástól - talán már ma este. Gondolatban már kész bekezdéseket hoztam össze, papírra (laptopba) is kéne vésni végre...

Kötet meg NaNo...

Megint november, megint NaNoWriMo. Hirtelen nem is tudom, mikor vettem részt rajta utoljára, csak arra emlékszem, hogy nem csináltam végig. (Ja, látom, 2019-ben volt.) Nem a NaNo alatt írt regénnyel lesz híres az ember - legalábbis mifelénk, szerintem -, az csak arra jó, hogy elkezdj valamit. Mert az első változatot úgyis átírod, átszerkeszted, aztán kidobod a kukába...

De most lehet, hogy mégis belevágok. Az se baj, ha nem írok 50 000 szót, de legalább elkezdek végre valamit - komolyabban, mint eddig. Bevallom, kicsit felkaptam a vizet azon, hogy egy novellapályázatra, amire beküldtem két mazsolámat, a - szerintem - gyengébbet választották be a kötetbe. A másikban itt-ott előfordulnak kritikus hangok, amik iránt valószínűleg nem rajong a konzervatív kiadó... Így aztán a kötetben, amely a következő hetekben jelenik meg, a hirtelen összedobott, aránylag új ötletből született novellám lesz benn. 

Örülök azért, persze, nem vagyok telhetetlen, van, akinek ez a lehetőség se adatik meg. Nekem meg ez lesz a negyedik irományom, ami antológiában jelenik meg. 

Itt az ideje egy saját kötetnek. A NaNo pont arra lenne jó, hogy a kezdeti lépéseket megtegyem - ahogy az elején írtam. Koncepció, fő vonal, keret. Ezt mind ki kéne alakítanom. Ötletem van, aztán lehet, hogy teljesen máshogy alakul az egész. Nálam sose lehet tudni. 

Na, uccu, neki!

Labdák

Muszáj lesz már leütnöm azt a labdát, amit az Élet megint feldobott nekem. Hiába is kapálózok ellene, úgy tűnik, nem szabadulok.

Írtam már, hogy többször is nekirugaszkodtam a számviteli képzésnek, először rögtön bele a sűrűjébe - mérlegképes könyvelő tanfolyamon. Aztán rájöttem, hogy kevés az alaptudásom hozzá (meg a képző szerv se volt a helyzet magaslatán), és átmentem egy másik céghez pénzügyi-számviteli ügyintéző tanfolyamra. Senki se várta el tőlem, hogy elvégezzem, de úgy éreztem, ha már dolgozom benne, legyen hozzá papírom is, mert sose lehet tudni, és mi amúgy is ilyen papírmániás bürokrata nemzet vagyunk.

Szorgalmasan ültem az órákon - online -, figyeltem, jegyzeteltem, értettem. De a gyakorlásra valahogy sose jutott idő ilyen-olyan okokból. Végül úgy döntöttem, hogy nem fejezem be a tanfolyamot, nem vizsgázok le. Nem tudnék mindkét tárgyból felkészülni, és ahogy a hazai törvénymódosítgatási helyzetet elnézem, idegem se lenne folyton azt figyelni, hogy mi változik 10 percenként adóügyben... Úgyhogy írtam az iskolának, hogy végeztem a témával.

Erre nemrég jött egy értesítés, miszerint indítanak külön tanfolyamot pénzügyből és számvitelből. Tehát lehetek "csak" számviteli ügyintéző, nem kell az általam utált pénzügyet is tanulni. Ugyanaz a szuper tanár, ugyanaz a tananyag - gyakorlatilag ismételnem kéne. Meg sokat gyakorolni. De csak számvitelt.

Elgondolkodtam. Belevágjak újra és végre végigcsináljam? Akarok én még vizsgázgatni? Kell nekem plusz stressz az életembe, amikor így is van elég? De most már több időm van, ráérnék esténként tanulgatni. Meg túra is kevesebb van (hacsak nem csinálok magamnak még néhányat), jön a hűvös ősz, nem szív le a hőség. Szóval, minden adott a tanuláshoz.

Hétfőig el kell döntenem, hogy nekiállok-e. Ha igen, most már nem adhatom fel. Tépjek le egy százszorszépet és számoljam ki a szirmaival, hogy igen vagy nem? Inkább alszom rá még egyet...

Furaságok

Visszamentem. Csak kíváncsiságból, unalomból, kalandvágyból. Meg a hátha is ott leselkedett valahol a társra váró agytekervények között.

Persze, hogy a társkeresőről van szó! Most egy másikra regisztráltam, de rá kellett jönnöm, hogy 80%-ban ugyanazok a hímneműek vannak fenn ott is, mint a másikon. És jellemzően ugyanaz a korosztály keres meg. Akikkel nem sok közös pontunk van. 

Aztán, váratlanul, amikor már nem is érdekelt az egész, rám írt valaki, akivel - mint kiderült - rengeteg közös pontunk van. A következő hétvégén eljött velem kirándulni - megkíméltem, elsőre csak egy 5-6 kilométeres köröcskére vittem el -, és még koncertre is elkísért. Rocker létére latinos-swinges zenét hallgatott velem (megjegyzem, szuper volt!).

Két napra rá pedig kiderült, hogy limfómája van. Fél mondattal említette ugyan, hogy van egy nyirokcsomó-duzzanata és volt biopszián, de még nem kapta meg az eredményt. Akármi is lehetett volna. De nem akármi lett, hanem Hodgkin-limfóma. Ezt a hetet a kórházban tölti. Túl van az első kemón. Ripsz-ropsz. Hétfőn még "csak" nehezen vette a levegőt, csütörtökön már kemó. 

Én meg itt ülök, csetelek vele minden nap - ráér, ugyebár, mit is csinálhatna egész nap? -, tegnap bementem meglátogatni. Elvileg hétfőn vagy kedden hazamehet. A lakásba, ahol egyedül él. Vagy a házba, amit nemrég vett meg és fel kéne újítani itt-ott. Egyik helyen sincs segítsége. Az anyja messze él.

Tudja, hogy nem igazán ideális a helyzet párkeresési szempontból. És még finoman fogalmaztam. Épp csak elkezdtünk barátkozni, egyikünk se siettet semmit, és nem is akarunk elsietni semmit. Van időnk, gondoltuk. 

Tervezünk még közös programokat. Ha elég jól érzi majd magát hozzájuk. Meg, ha már tudja, milyen gyakran kell kezelésre mennie és utána mennyire lesz jól. Meg hány kezelés és meddig. 

Nem szívesen hagynám magára, de mindazzal, ami a hátam mögött van, nem akarok még egyszer elveszíteni valakit, aki közel áll hozzám. Jó, jó, tudom, aránylag nagy esélye van a gyógyulásra. De a tüdeje is érintett. Rizikós. De szeretném, ha meggyógyulna. És nem újulna ki.

Azt mondta, neki az is jó, ha csak barátok vagyunk. Ja. Most még. És mi lesz, ha már nem lesz ez elég? Vagy ha közben találkozom valaki mással? 

Biztos túl jó dolgom volt mostanában. Sehol semmi nehézség - vagy nem olyan, amivel meg ne birkóztam volna. Hát tessék, most kaptam egyet. Vagy nem. Még nem egészen. 

Nem egyszerű az élet...

Kell-é nekem kiskutya?

Mióta Zserbót januárban elvesztettük, csak a két macska boldogít minket. Elkényeztetett, finnyás hátramozdítók, madár-, gyík- és vakondpusztítók, de mi szeretjük őket. Sokáig úgy gondoltam, nem is kell kutya, elég a macskanépség. Különben is, rettentően megsértődnének, ha hirtelen megjelenne mellettük egy ősellenség. 

Aztán március körül - vagy febuár vége volt? - már egyre inkább éreztem, hogy jó lenne egy négylábú társ, aki elkísérne kirándulni, aki rendre szoktatna (ne aludjak hétvégén sokáig), aki mellettem lenne, amikor magányosnak érzem magam (a fiúktól eltekintve, persze).

Már két hete túl vagyok az állatmenhely "interjúján", bármikor mehettünk volna, hogy megnézzük a "kínálatot". Első körben ugyanis onnan szeretnék kutyust befogadni. 

De elbizonytalanodtam. Most hozzak egy kutyust, amikor egyre nagyobb az infláció, nemcsak a kenyér ára megy fel, hanem az állateledeleké, állatgyógyászati eszközöké, állatorvosé is? A macskák se fényevők, az oltások sincsenek ingyen. Biztos, hogy ebben a helyzetben kell még nekem plusz kiadás??

És a múlt héten úgy döntöttem, kell. Mindig volt kutyám(nk), kivéve azt a 10 évet, amikor a városban éltünk, a harmadikon. Egy telefon, még egy telefon, és ma végre ott álltunk a menhely előtt, és megismerkedtünk két szóba jöhető jelölttel.

Mit mondjak, egyik aranyosabb, mint a másik. Virgoncak, kíváncsiak, örökmozgók. Végül a kis tacsiszerű eb bűvölt el (-meg) egészen, aki egyelőre a Zsizsik névre hallgat. Azt a nyalakodást, amit az arcomon végzett, amikor felvettem! Bebújt a fejemen lévő kapucniba (esett az eső), mászott rám egyre feljebb, alig tudtam megtartani. Nagy öröm volt neki a kintlét egyébként is (kennelben lakik, mint a többiek), sok inger körös-körül, szagok, fű, falevelek. Hagyta, hogy vakargassam a füle tövét, masszírozzam a gerincét. (Mondjuk, ki nem örül ennek??)

A jövő héten még nem, de utána tuti, hogy elhozzuk! Egyelőre próbaidőre, és ha bírja a macskákat is (nem megenni) meg velünk is kijön, akkor marad. Már azt tervezem, hol lesz az ágya, hogy tudnánk megoldani a kijáratot, hogy ne nekem kelljen állandóan ki-beereszteni (mint a macskákat télen), mert kinti-benti kutyusnak szeretném. 

Újra lesz kutyám(nk)!! Izgatott vagyok. Jobb, mint egy pasi...

Letaglózva

Még mindig nem tértem magamhoz. Csalódott és lehangolt vagyok. Van még bárminek értelme ebben az országban? Ha fiatalabb lennék, már mennék is, minél messzebbre. Vagy legalább a gyerekek...

Egy hete ilyenkor még az egyik közeli falu bizottságában ültem, az emberek pedig csak jöttek és jöttek, kisebb-nagyobb szünetekkel. Nem volt összesen kétszáz választásra jogosult a faluban, és a háromnegyedük eljött, hogy leadja a szavazatát. Jöttek a fiatalok - már, aki otthon volt - és az idősek, némelyik bottal vagy járókerettel megtámogatva. Jöttek a nemzetiségek és a cigányok - utóbbiak sokan. Voltak, akikből még azt se néztem ki, hogy a saját nevén kívül bármit le tud írni vagy el tud olvasni. És lehet, hogy így is volt. De azt bizonyára tudták, hová kell tenni az ikszet...

Kis falu, mindenki ismer mindenkit. A bizottság tagjai is. Szinte nem volt ember, akivel ne váltottak volna néhány szót. A megjelenő családtagokkal ugyanúgy, mint a rég látott utcalakókkal. A hangulat - mondhatni - családias volt. Szabálytalanságot nem tapasztaltunk (ketten voltunk delegált számlálók), és még a fontoskodó, mindenttudó, begyöpösödött tagot is sikerült kibírni és helyre rakni...

Velünk mindenki rendes volt, nem politizáltunk. Akkor sem, amikor kimentünk a kisszobába enni, inni, fújni egyet. Mondhatni, kerültünk bármilyen témát, ami ronthatta volna a légkört. Úgyis mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ki miért van ott és milyen irányultsággal. S bár az eredmények ott is a fityisz győzelmét jelezték előre, legalább volt néhány szavazat másra is. Vidéken sincs minden veszve, de ezt a választást is elbuktuk.

Mint mondtam, mérhetetlenül csalódott vagyok. Legalább a kétharmad ne jött volna össze nekik! Legalább egy apró reménysugár ragyogott volna fel, hogy lesz jobb, lesz értelme itt élni, tervezni, lesz változás és lesz jövő. De már nincs. Se jövő, se remény. Süllyedünk vissza a múltba, és ki tudja, mi jön az '50-es évek után...

Én már valószínűleg nem megyek innen sehová. De nem akarom, hogy az unokáim - ha lesznek - itt nőjenek fel. 

Fájó napok

Hatodszor élem újra azokat a napokat. Hatodszor érzem úgy, hogy még mindig nem békéltem meg a helyzettel - de hát lehet-e egyáltalán bármikor is megbékélni? Elfogadni? Megérteni?

Az a legnehezebb - megérteni. Sosem fogom megtudni, hogy miért mentél el. Előjelek nélkül, betegség nélkül, hirtelen. Kétszer. Mert a mentőorvos egyszer visszahozott. Hogy aztán három és fél napig szenvedj az intenzíven. Hogy elbúcsúzhassunk tőled...

Holnap lesz 6 éve, hogy elmentél. És még mindig hiányzol. 

Szorongató napok

Nem lehet tudni semmit. Mi lesz, mire számítsunk. Elér-e idáig, kell-e majd nekünk is menekülni? 

Egyelőre csak a videók meg a képek vannak, a szomorúság és kétségbeesés a szemekben. A hír a hadba hívott fiúkról, apákról. A robbantások, tankok és havas latyak a lánctalpak alatt. A remény, hogy talán nem tart sokáig. És a kétség, hogy mi lesz, ha mégis...

Nincs senkim a határon túl, de gyakran eszembe jut egy lány, akivel még ált. iskolás koromban leveleztem (gyakoroljuk az oroszt!). Munkácson lakott, Irának hívták. Sosem találkoztunk, csak ajándékokat és fotókat küldözgettünk egymásnak magunkról. Aztán nyolcadik után megszakadt a kapcsolat, már nem tudom, miért. 

Vajon hol élhet most? Munkácson van még? Van családja, gyerekei? Ő is átjött a határon vagy ott maradt? Fia van vagy lánya? 

Rajta keresztül is fáj az egész. Hogy ide jutott a világ. Agybajosok kénye-kedvére van kiszolgáltatva mindenki, az ő beteg fejükben születik meg a gondolat százezrek, milliók sorsáról. És alig tehetünk valamit. 

Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha nem állnak meg a határnál az oroszok. Két fiam van...

Az is imádkozzon, aki nem hisz semmiféle istenben. Hátha mégis...

Omikron

Én is átestem rajta. Két éve tart a járvány, eddig megúsztam, most viszont, két oltás után (igaz, már elmúltak félévesek) csak elkaptam az omikront. És még örülhetek neki, hogy ezt.

Január végén két napos túrán voltam, a következő hét közepén jöttek a megfázásos tünetek. Gondoltam, most jött ki rajtam a szélfúttaság, merthogy helyenként olyan viharos és hideg szél fújt a Vértesben, hogy a kabát se védett meg tőle egészen. Máskor is volt már ilyen, nem aggódtam. 

De mivel azon a pénteken és a szombaton is leginkább csak az ágyat nyomtam, köhögtem és az orromat törölgettem meg próbáltam kitalálni, mitől szédülök, a következő héten inkább végig home office-ban maradtam, biztos, ami biztos. Mivel pedig a Nagy is leesett a lábáról péntekre, kértünk hivatalos covid-tesztet a körzetitől. 

Egy hete, szombaton jöttek ki a mentősök, és azon nyomban, az utcán ácsorogva le is teszteltek mind a kettőnket. A Nagy gyorstesztje rögtön pozitív lett, az enyém negatív, de vettek még egy mintát PCR-hoz. Másnap megjött az eredmény: pozitív. Még egy hét - immár nem önkéntes - karantén. Ráadásul a Kis Huligánnak is, mert neki nincs oltása, hiába nem volt tünete. (Nem sírt a munkahelye után, mit ne mondjak...)

Szóval, ezen a héten itthonról dolgoztam végig. Nem is kellett táppénz, minek, home office... A kedd délelőtt volt a legrosszabb, hihetelenül brutális, ki tudja, honnan jött gyomorfájdalommal, utána hányással. Attól legalább megkönnyebbültem. Döglöttem egész délután, másnapra már semmi bajom nem volt (mármint a többi tüneten kívül).

Azon már csak somolyogtam, hogy a doki bemondásra elhitte, hogy meggyógyultunk - kis köhécselés, szipákolás maradt, de az már nem érdekel senkit. Letelt a karantén, mehetünk, ahová akarunk. Gyógyultnak lettünk nyilvánítva, újabb teszt nem kell. Ilyen időket élünk. Még jó, hogy a körzetivel emilben lehet értekezni...

És legalább a harmadik oltástól megmenekültünk. Azt hiszem, nem is fogom "felvenni", minek...

Süt a nap, gyönyörű, félig téli (csak 3 fok van!), félig tavaszi (virágzik a téli jázmin meg a pipitér) idő van, délután elmegyünk kutyázni a menhelyre. Zserbó elpusztult...

Fahrenheit bármennyi

Tudom, 451. Rég olvastam, most néztem meg az új feldolgozást (2018.), és kissé magamba zuhantam. 

Nem tudom, hogy élhetnék olyan világban, ahol a könyvek utálnivaló, kártékony dolognak számítanak. Ahol a gondolkodás fölösleges, úgyis megmondják, miről mit gondolj, és ha eltérsz a normától, "gyíknak" számítasz. Ahol mindenki ellenség, aki nem olyan, mint az elvárható egyenember.

Erősen haladunk efelé. Amikor a biztonság és a jólét fontosabb, mint a szabadság, a gondolat szabadsága, és hagyjuk, hogy a technika és a mögötte álló hatalom uralkodjon felettünk. 

Nem akarom, hogy a gyerekeim - és ha lesznek, az unokáim - ilyen világban nőjenek fel. Azt szeretném, ha olvasnának, mindent, minél többet. 

Nem tudom, hogy akarok-e még írni. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon bármelyik írásom érdemes lenne-e rá, hogy valaki megtanulja, hogy megőrződjön a jövőnek. Fogok-e írni ilyet valaha is? Úgy érzem, nem vagyok elég okos és tehetséges hozzá. Olyan nagy baj, ha leginkább szórakoztatni szeretnék? Ha inkább írok meg valamit a szatíra és a humor eszközeivel, mint mélyen szántó gondolatok felvonultatásával? Nem is tudom...

Ahhoz, hogy legyen mit olvasni, írni kell. Mindenkinek, bárkinek, aki tehetséget érez magában és van mondanivalója. Rólunk, emberekről. Mesét, regényt, novellát, krimit, sci-fit, lektűrt, romantikust, történelmit, életrajzot, dokut. Bármit. Mindent.

Nekem aztán...

 ...tényleg semmi nem elég jó!

Az se, ha van valakim, az se, ha nincs.

Az se, ha sok a meló, az se, ha kevés.

Az se, ha nem vagyok egyedül, az se, ha magam vagyok.

Az se, ha van időm pihenni, az se, ha pörgök.

Lehet, hogy a dokinak volt igaza, amikor azt mondta, hogy ki vagyok merülve. Szívesen elmennék fél évre valahová, ahol nem ismerek senkit, és ahol nem kellene törődnöm senkivel és semmivel. De egy hetet se tudok kivenni mostanában egészben. Még jó, hogy karácsonykor leálltunk egy hétre mindenhol, és inkább becsuktam a szemem, amikor valami munka sejlett fel a látóterem peremén. Igaz, amilyen vagyok, a maszek melót nem bírtam teljesen abbahagyni...

Még jó, hogy közel az erdő, bármerre megyek. Feltölt, megnyugtat. Alig várom, hogy tavasz legyen és kihajtsanak a mindenféle virágok, fák, bokrok. Némelyik már nekilátott, de félek, lesz még fagy... Aztán meg jön a meleg egyből, bundás bakancsból szandálba megint.

Dilis időjárás, dilis világ! 

Macska lennék. Még mindig.