Még mindig nem tértem magamhoz. Csalódott és lehangolt vagyok. Van még bárminek értelme ebben az országban? Ha fiatalabb lennék, már mennék is, minél messzebbre. Vagy legalább a gyerekek...
Egy hete ilyenkor még az egyik közeli falu bizottságában ültem, az emberek pedig csak jöttek és jöttek, kisebb-nagyobb szünetekkel. Nem volt összesen kétszáz választásra jogosult a faluban, és a háromnegyedük eljött, hogy leadja a szavazatát. Jöttek a fiatalok - már, aki otthon volt - és az idősek, némelyik bottal vagy járókerettel megtámogatva. Jöttek a nemzetiségek és a cigányok - utóbbiak sokan. Voltak, akikből még azt se néztem ki, hogy a saját nevén kívül bármit le tud írni vagy el tud olvasni. És lehet, hogy így is volt. De azt bizonyára tudták, hová kell tenni az ikszet...
Kis falu, mindenki ismer mindenkit. A bizottság tagjai is. Szinte nem volt ember, akivel ne váltottak volna néhány szót. A megjelenő családtagokkal ugyanúgy, mint a rég látott utcalakókkal. A hangulat - mondhatni - családias volt. Szabálytalanságot nem tapasztaltunk (ketten voltunk delegált számlálók), és még a fontoskodó, mindenttudó, begyöpösödött tagot is sikerült kibírni és helyre rakni...
Velünk mindenki rendes volt, nem politizáltunk. Akkor sem, amikor kimentünk a kisszobába enni, inni, fújni egyet. Mondhatni, kerültünk bármilyen témát, ami ronthatta volna a légkört. Úgyis mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ki miért van ott és milyen irányultsággal. S bár az eredmények ott is a fityisz győzelmét jelezték előre, legalább volt néhány szavazat másra is. Vidéken sincs minden veszve, de ezt a választást is elbuktuk.
Mint mondtam, mérhetetlenül csalódott vagyok. Legalább a kétharmad ne jött volna össze nekik! Legalább egy apró reménysugár ragyogott volna fel, hogy lesz jobb, lesz értelme itt élni, tervezni, lesz változás és lesz jövő. De már nincs. Se jövő, se remény. Süllyedünk vissza a múltba, és ki tudja, mi jön az '50-es évek után...
Én már valószínűleg nem megyek innen sehová. De nem akarom, hogy az unokáim - ha lesznek - itt nőjenek fel.
