Ismét nyeregben

Megint november van, és három év után újra belevágtam a NaNóba. Van az a tervem, aminek már kétszer nekiálltam, de nem jutottam vele dűlőre. Valahogy nem tetszett egyik változat se. Most újra elővettem, hogy egy harmadik variációban végre megírjam. Az első változatát. A harmadiknak. Na, mindegy, értitek, mit akarok mondani.

Nem haladok úgy, ahogy kellene, ha ezzel a tempóval folytatom, nem lesz meg harmincadikára az 50k. De valahogy nem is érdekel. Sokkal fontosabb, hogy rendszerességre szoktassam magam, minden nap ide üljek a gép elé és írjak. Ha 500 szót, akkor annyit, ha ötezret, akkor ötezret. Aztán lesz, ami lesz.

És kaptam egy kis plusz biztatást is: tegnap, az utolsó műv.terápián megdicsérték a mesémet. Többen is. Tetszett nekik. Azt mondták, tudok írni. Jól (ezt még a foglalkozásvezető mondta a múltkor). Olyan jólesett! A megerősítés mindig jól jön, főleg, ha az embernek olyan kevés önbizalma van, mint nekem. Az a minek írjak, úgyse érdekel senkit-típusú. De már ez se számít. Ha senki se fogja elolvasni. Ezzel a sztorival magamnak tartozom. Meg még valakinek, de ő már sose fogja elolvasni...

Úgyhogy billentyűzetre fel, és kattogjunk! Vagy legalább én.