Március

Aznap este tudtam meg, a kirándulás estéjén. Kora tavaszi nap volt, azok közül való, amelyeken libabőrt húz ránk a hűvös reggeli szellő, amikor újszülött hajtásokkal integető füves ösvényen ballagunk lefelé a dombról, hogy közelebbről lássuk a jég alól szabadult tó tükrét.

Fura társaság voltunk, alkalmi túratársak, felfedezésre induló, friss levegőre és hétköznapokból menekítő élményekre vágyó nők és férfiak esetleges csoportja. Legtöbbjükkel akkor, reggel találkoztam először, amikor a szomszéd kis faluba induló buszt vártuk a megállóban. A kultúrház hirdetőtábláján közzétett felhívásnak engedelmeskedve keltünk fel korán a vasárnap ellenére, hogy tegyünk valamit az egészségünkért, és kiszellőztessük a tüdőnket a hegyen. Eljött a magányos mozigépész, egyik kezében lóbálva táskarádiója szíját; ott volt a sportos háziasszony kisiskoláskorú lányával; a szőke, hosszú haját mesterkélten rázó végzet asszonya a főiskolai kollégiumból. Ott voltunk mi négyen is, egy kis baráti kör még kisebb szeletkéje: a beilleszkedni akaró újonc, a család szeme fénye, Nócika, aki túrára is képes volt szoknyában jönni; Miki, a mókamester, aki egyik szemét mindig a szőke szirénen tartotta. És ott voltál te meg ott voltam én, a szerelmespár, aki „mindig együtt jár”.

Az első nagyobb emelkedő után, amikor lehuppantunk a domboldalban, szétszóródva a kopasz tölgyek és gyerekkorú fenyők között, belekotortál a hátizsákba, hogy aztán diadalmas vigyorral szabadítsd ki a szendvicsek és átmelegedett almák alól a papírba csomagolt – mert ennél jobb szigetelés nincs, mondtad – sörösüveget.

- Kérsz? – billentetted felém, pedig tudtad, hogy nem szeretem, és akkor se kérnék, ha szomjhalál fenyegetne.

Kis fintort vágva ráztam meg a fejem, és azt gondoltam: már annyira se figyelsz rám, hogy eszedbe jusson sörellenességem.

- Ha nem, hát nem - megrántottad a vállad, és már sercent is a kupak, amint elszökött alóla a széndioxid, és összekoccintottatok Mikivel, a két sörissza, míg mi, lányok, a bambinkat szopogattuk a csatos üvegeinkből.

- Mért vagy morcos, Ágika? – kérdezte Miki, és lezöttyent mellém a mohos kőre. – Elvitte a cica a nyelvedet?

- Nem, csak nincs kedvem beszélni – feleltem olyan színtelen és hangsúlyát vesztett hangon, amely bárkit elriasztott volna a további beszélgetéstől. Bárkit, akit nem Széll Mikinek hívnak.

- Egész úton alig szóltál valamit. Pedig nem szoktál te ilyen néma levente lenni!

- Mióta nőneműek a néma leventék? – kérdeztem, csak, hogy odaszúrjak egyet.

- Látom, a humorod a régi! – vigyorgott egyre szélesebben Miki, és húzott egyet a sörből. – Akkor még nincs minden veszve!

- Ezt mondd a mohácsiaknak!

Miki kezében megfagyott a lendület, a sörösüveg függve maradt a föld és az ajka között, hogy egy pillanattal később visszazuhanjon a térdére. Nevetését visszaverték a környező dombok, és riadt szarkaraj röppent tova az épp csak virágozni kezdő kökénybokrok mögül.

Láttalak, igen, láttalak, ahogy elmosolyodsz a bajszod alatt, miközben rám sandítasz, és kicsit kacsintasz is, mintha ez a kettőnk tréfája lett volna, amivel leszereltük a túlságosan kíváncsi barátot. De nem szóltál egy szót sem, nem paskoltad meg a kezem, ahogy máskor tetted volna. Jutalomképp, amiért vidám perceket okoztam neked.

- Jobb, ha békén hagyod, Miki – mondtad inkább, és kiittad az utolsó kortyot is az üvegből, mielőtt felcihelődtünk volna, hogy tovább induljunk az úton.

Jólesett volna, ha megfogod a kezem, ha lépteidet az enyémhez igazítod, ha te kérdezed meg, mi bajom. De lemaradtál mögöttem, könnyedén ugráltál kőről kőre, ahogy átkeltünk egy patakon, és a szőke démont szórakoztattad, meg Nócit próbáltad bevonni a társalgásba, hogy végre úgy érezhesse, közénk tartozik. Úgy tettél, mintha nem vennéd észre lépteim egyre gyorsuló ütemét, Miki igyekezetét, hogy tartsa velem a lépést, hogy legalább ő mellettem legyen, ha már te, a párom, lelkem másik fele elpártoltál tőlem és árulón másnak teszed a szépet. Nem láttad a dacosan összeszorított ajkakat, melyek senkihez se akartak már szólni, se a pislogás nélkül, mereven előre bámuló szemeket, melyek vakok maradtak az éledő természet szépségére, és csak egyetlen képet láttak maguk előtt, mintegy rávetülve a délelőtt ragyogó fényességére.

A képet, amely magyarázatot követelt, ráégve a retinámra, ahogy a ház sarka mögül kilépve megpillantottam előző este, amikor hozzád igyekeztem.

Hozzád, az árulóhoz, aki ártatlannak tettetve magát, megöleltél, megcsókoltál, mintha mi sem történt volna, és mintha semmi közöd se lenne ahhoz a filigrán, tündérszerű alakhoz, aki egyre távolodott a fehér lámpafényben.

Azóta vártam a magyarázatot, csak egy szót legalább, a megnyugtatás bársonyos szavát, csak ezért mentem el a túrára is, amit hetekkel előbb elterveztünk, és amit nem akartam lemondani.

De hiába vártam.

(Forrás: fortepan.hu)

A déli pihenőnél nem ültem melléd, egy almát rágcsálva gubbasztottam az út másik oldalán, és figyeltelek a szemem sarkából, mert a nők a szemük sarkából is ugyanolyan jól látnak mindent, mint a férfiak teljes figyelmükkel, ha nem jobban.

A szőke lányt lested, aki egy nagyobbacska kövön ült, haját ráérősen turkálta a szél, ő pedig úgy tett, mintha nem tudná, hogy nézed. Mögötte, kissé srégen felfelé a dombon, Nóci támaszkodott egy kidőlt fatörzsön, és ő is a lányt nézte, féltékenyen és irigyen, amiért neki kevesebb figyelem jutott, mint a Holdnak, amikor fényével túlragyogja a kelő Nap.

Láttam a fiút is, aki a rádióját tekergetve kereste a déli híreket, mintha a természet lágy ölén semmi sem lehetne fontosabb a legfrissebb információknál; láttam a kislányt, aki apró tánclépésekben közeledett felém, és megállt velem szemben, az út túloldalán, miközben az anyja mellette ülve kotorászott a szatyrában.

De mondom, mindezt a szemem sarkából láttam csak, mint lényegtelen történéseket kettőnk meséjének folyamában. A mi mesénkben, melyről éreztem, hogy a végéhez közeledik, és melyről szerettem volna, ha valaki azt mondja, hogy még átírható.

Valahol, az érzékelés peremén még a rádióból szóló híreket is hallottam, ahogy a bemondó azt ecseteli, hogyan ragadt húsz turista egy hőlégballonban Berlin fölött, teljes húsz percre, mire nagy nehezen földre kormányozták őket.

Már tudtam, láttam Miki szemében az aggódást, a barát félelmét, aki tudja, hogy tudom vagy legalábbis sejtem, hogy mi vár ránk. A mozdulatban, ahogy felállt, magasra nyújtózott, hogy vastag, kockás inge alól kikandikált fekete pólója, és ahogy nehéz léptekkel mellém sétált, lezöttyent, egy kósza sóhajt elnyomva, amiben benne volt a „mondjam vagy ne mondjam” kétsége. Mert ő már tudta.

Életem legszomorúbb kirándulása végén, amikor kézfogással elköszöntünk alkalmi társainktól a buszmegállóban, átellenben azzal, ahol a napot kezdtük, nem kérdeztem meg, hogy velem jössz-e. A vállamra lendítettem a hátizsákomat – benne a madárlátta szendvicsekkel, melyeket nem volt étvágyam elfogyasztani –, és nekiindultam a félhomályos utcának hazafelé.

- Ági! – Úgy dörrent utánam a hangod, mint egy korai puskalövés az alkonyi magaslesről. – Meg se vársz?

Megtorpantam, a remény gyenge lepkeszárnyakon ült a szememben, ahogy visszafordultam.

- Miért, kellene? Lenne értelme? – kérdeztem halkan, nem is tudva, hogy meghallottad-e. – Akarsz te még tőlem valamit egyáltalán?

A hátad mögött előrébb lépett Miki, mintegy ugrásra készen, ha segíteni kellene – neked vagy nekem, ki tudja? Felgyűlt közöttünk a csend: tétovázásból dagadt hógolyó, esély az engesztelő hazugságra vagy hangtompító a sikító igazságon? Csak egy rebbenő pillanat volt, mialatt eldőlt, hogy melyiknek is véljem.

- Igazad van – mondtad, és közben nem néztél rám. – Nem lenne értelme.

Aztán megfordultál, és kikerülve Mikit, elsétáltál az ellenkező irányba, egy másik lányhoz, akiről – éreztem – tudtad, hogy vár rád és reménykedik, hogy vele töltöd az estét helyettem.

Miki szemében kérdés csillant, egy fél lépést tett még felém, mielőtt megállítottam.

- Semmi baj, maradj! Egyedül is hazatalálok. Szia!

Azóta se éreztem olyan nehéznek a bakancsot, mint azon az estén, a kirándulás után, amikor szakítottunk.

Azóta sem néztem meg a képeket, amiket Miki készített a túrán. Fényképek nélkül is látom a szemedet, amiből elszökött az irántam való érdeklődés szikrája, és soha többé nem is költözött vissza.