Egész nyáron vártam. Epedve, mint szerelmes az esti csókot. De nem jött. Aztán igen, és azt mondta, hogy nem. Jött egy másik, az is megnézte, és ő meg pláne azt mondta, hogy nem. Közben telt az idő, jött az eső, egyre hűvösebb lett. Reménykedtünk, hogy mielőtt igazán hideg lenne, mégis megoldódik.
Végre jött egy harmadik. Ő is megnézte, és végre nem azt kereste, hogyan nem lehetne, hanem azt, hogy hogyan igen. És hogy ki tudna segíteni. Nem lesz olcsó, de elindult valami.
Ha szerencsénk van, karácsonyra lesz fűtésünk.
Addig meg hősugárzunk, ahogy és ameddig bírja a rendszer. A feszültség a vezetékekben nem nő, hanem csökken, a fejünkben ezzel arányosan viszont nő. Ezért fizetünk rohadt sok áramdíjat?! Hol van az a 220-230 V, aminek lennie kellene? Nincs sehol. Jobb időszakokban eléri a kétszázat. Mire elég az manapság? Éjjel mostunk, amikor a szomszédság elment aludni...
Mintha a sivár jövő vetülne előre, amikor a napnak csak egy bizonyos szakában lesz áram, egy másikban meg víz.
Nem is akarok olyan sokáig élni, nem is kell nekem unoka...
És a pasikkal is csak a baj van.
Simizzünk macskát! Nyafi legalább hízeleg és úgy tesz, mintha szeretne. Az élet apró örömei...
