Nem tudom, hogy a vírushelyzet-e az oka, nem hiszem. Abba a szerencsés csoportba tartozom, amelynek tagjai nem bánják, ha sokat kell otthon dekkolniuk. Akik jól eldolgozgatnak egyedül is, kényelmesen, ugyanolyan hatékonyan, mintha az irodában kellene üldögélniük.
Igen, én is introvertált vagyok. De az utóbbi napokban kerülget valami ok nélkülinek tűnő búbánat, indokolatlan sírhatnékkal keverve. Pont úgy, mint amikor belevágtam egy természetemtől teljesen idegen tanfolyamba kényszerből, az anyagi biztonság megteremtésének lehetőségét látva benne. Amikor azt hittem, bírni fogom, menni fog, bár utáltam minden napját. Aztán nem bírtam tovább és otthagytam az egészet. Sose leszek mérlegképes könyvelő.
Most újra ezt érzem. Kényszerből belevágni egy új melóba, kizökkenni a nyugalomból, alkalmazkodni egyszerre három emberhez. Gondolatban mérgelődni a túlbonyolítós munkamódszereiken, belegondolni abba, hogy évente mekkora erdőt pusztítanak ki vele. De nem fogom megváltoztatni őket, belebetonozták magukat a papírpazarlós mániáikba. Nincs türelmem hozzájuk. Nem vagyok biztos benne, hogy velük akarok dolgozni.
Olyan jó lenne megint napi nyolcban az Egyesnek dolgozni! Régi, szép idők...
Nyugit akarok. Vagy legalább két hét szabadságot valahol, ahol nincsenek emberek. Vagy legalább nem ismer senki. Vissza kéne mennem Sopronba. Erdőt járni. Ott még oltási igazolvány se kell. Úgy sincs. Úgyse lesz.
Még egy darabig...
