Szorongató napok

Nem lehet tudni semmit. Mi lesz, mire számítsunk. Elér-e idáig, kell-e majd nekünk is menekülni? 

Egyelőre csak a videók meg a képek vannak, a szomorúság és kétségbeesés a szemekben. A hír a hadba hívott fiúkról, apákról. A robbantások, tankok és havas latyak a lánctalpak alatt. A remény, hogy talán nem tart sokáig. És a kétség, hogy mi lesz, ha mégis...

Nincs senkim a határon túl, de gyakran eszembe jut egy lány, akivel még ált. iskolás koromban leveleztem (gyakoroljuk az oroszt!). Munkácson lakott, Irának hívták. Sosem találkoztunk, csak ajándékokat és fotókat küldözgettünk egymásnak magunkról. Aztán nyolcadik után megszakadt a kapcsolat, már nem tudom, miért. 

Vajon hol élhet most? Munkácson van még? Van családja, gyerekei? Ő is átjött a határon vagy ott maradt? Fia van vagy lánya? 

Rajta keresztül is fáj az egész. Hogy ide jutott a világ. Agybajosok kénye-kedvére van kiszolgáltatva mindenki, az ő beteg fejükben születik meg a gondolat százezrek, milliók sorsáról. És alig tehetünk valamit. 

Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha nem állnak meg a határnál az oroszok. Két fiam van...

Az is imádkozzon, aki nem hisz semmiféle istenben. Hátha mégis...

Omikron

Én is átestem rajta. Két éve tart a járvány, eddig megúsztam, most viszont, két oltás után (igaz, már elmúltak félévesek) csak elkaptam az omikront. És még örülhetek neki, hogy ezt.

Január végén két napos túrán voltam, a következő hét közepén jöttek a megfázásos tünetek. Gondoltam, most jött ki rajtam a szélfúttaság, merthogy helyenként olyan viharos és hideg szél fújt a Vértesben, hogy a kabát se védett meg tőle egészen. Máskor is volt már ilyen, nem aggódtam. 

De mivel azon a pénteken és a szombaton is leginkább csak az ágyat nyomtam, köhögtem és az orromat törölgettem meg próbáltam kitalálni, mitől szédülök, a következő héten inkább végig home office-ban maradtam, biztos, ami biztos. Mivel pedig a Nagy is leesett a lábáról péntekre, kértünk hivatalos covid-tesztet a körzetitől. 

Egy hete, szombaton jöttek ki a mentősök, és azon nyomban, az utcán ácsorogva le is teszteltek mind a kettőnket. A Nagy gyorstesztje rögtön pozitív lett, az enyém negatív, de vettek még egy mintát PCR-hoz. Másnap megjött az eredmény: pozitív. Még egy hét - immár nem önkéntes - karantén. Ráadásul a Kis Huligánnak is, mert neki nincs oltása, hiába nem volt tünete. (Nem sírt a munkahelye után, mit ne mondjak...)

Szóval, ezen a héten itthonról dolgoztam végig. Nem is kellett táppénz, minek, home office... A kedd délelőtt volt a legrosszabb, hihetelenül brutális, ki tudja, honnan jött gyomorfájdalommal, utána hányással. Attól legalább megkönnyebbültem. Döglöttem egész délután, másnapra már semmi bajom nem volt (mármint a többi tüneten kívül).

Azon már csak somolyogtam, hogy a doki bemondásra elhitte, hogy meggyógyultunk - kis köhécselés, szipákolás maradt, de az már nem érdekel senkit. Letelt a karantén, mehetünk, ahová akarunk. Gyógyultnak lettünk nyilvánítva, újabb teszt nem kell. Ilyen időket élünk. Még jó, hogy a körzetivel emilben lehet értekezni...

És legalább a harmadik oltástól megmenekültünk. Azt hiszem, nem is fogom "felvenni", minek...

Süt a nap, gyönyörű, félig téli (csak 3 fok van!), félig tavaszi (virágzik a téli jázmin meg a pipitér) idő van, délután elmegyünk kutyázni a menhelyre. Zserbó elpusztult...