Hej, alig hogy elkezdődött, már vége is a nyárnak. Borzalom. Jönnek a hideg reggelek, amikor zoknit kell húzni. Zoknit, érted? Zoknit, amit olyan örömmel mellőztem nyáron. Ami nélkül szabadon lubickol az ember lábujja a levegőn, gyorsabban nő a köröm és jobban csillog a körömlakk. Most meg húzzak rá zoknit...
Na de az ősznek is megvannak a maga szépségei. Számomra leginkább az, hogy ez lesz az első szeptember sok-sok év óta, amikor nem kell az iskolakezdéssel foglalkozni. Semmilyen szinten. Végre mindenki kinőtt a közoktatásból, és ennek őszintén nagyon örülök. Főleg, amikor az iskolarendszerrel, oktatáspolitikával kapcsolatos cikkeket olvasok. De minek is olvasok, hüle vagyok én... (Remélem, mire az unokáim - ha lesznek - iskolaéretté válnak, már minden más lesz és sokkal jobb ezen a téren. Tudom, reményhal...)
Rémisztgetnek azzal, hogy jön a covid negyedik hulláma, majd megint bezárnak, eltiltanak, nem mehetsz, oda se nézz, meg egyébként is. De nem érdekel - és amúgy se hiszem, hogy lehet rosszabb a tavaszinál -, kénytelen-kelletlen bár, de beoltattuk magunkat, csak a Kis huligán berzenkedik még ellene. De hát ő fiatal és erős, talán könnyen átesik rajta akkor is, ha bekapja valamelyik variánst. Rá van bízva, nagykorú, itt már nem hat a szülői szó. Minden rendben van és minden rendben lesz - mantrázzuk mindennap. (És úgy is van. Hülye reklámok...)
Ami leginkább frusztrál mostanában, az az, hogy még mindig nem bírtam nekiállni tanulni, és egyre inkább úgy érzem, hogy el kellene engednem ezt a témát. Ha valami ennyire nem akar a napjaim része lenni, akkor talán tényleg mást kellene keresnem. Csak azt nem tudom, hogy mit. (Többet kéne meditálnom. Egyáltalán - kéne meditálnom.)
