Tudom, 451. Rég olvastam, most néztem meg az új feldolgozást (2018.), és kissé magamba zuhantam.
Nem tudom, hogy élhetnék olyan világban, ahol a könyvek utálnivaló, kártékony dolognak számítanak. Ahol a gondolkodás fölösleges, úgyis megmondják, miről mit gondolj, és ha eltérsz a normától, "gyíknak" számítasz. Ahol mindenki ellenség, aki nem olyan, mint az elvárható egyenember.
Erősen haladunk efelé. Amikor a biztonság és a jólét fontosabb, mint a szabadság, a gondolat szabadsága, és hagyjuk, hogy a technika és a mögötte álló hatalom uralkodjon felettünk.
Nem akarom, hogy a gyerekeim - és ha lesznek, az unokáim - ilyen világban nőjenek fel. Azt szeretném, ha olvasnának, mindent, minél többet.
Nem tudom, hogy akarok-e még írni. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon bármelyik írásom érdemes lenne-e rá, hogy valaki megtanulja, hogy megőrződjön a jövőnek. Fogok-e írni ilyet valaha is? Úgy érzem, nem vagyok elég okos és tehetséges hozzá. Olyan nagy baj, ha leginkább szórakoztatni szeretnék? Ha inkább írok meg valamit a szatíra és a humor eszközeivel, mint mélyen szántó gondolatok felvonultatásával? Nem is tudom...
Ahhoz, hogy legyen mit olvasni, írni kell. Mindenkinek, bárkinek, aki tehetséget érez magában és van mondanivalója. Rólunk, emberekről. Mesét, regényt, novellát, krimit, sci-fit, lektűrt, romantikust, történelmit, életrajzot, dokut. Bármit. Mindent.
