Cserbenhagyás

(Egy naturalista írásmű abból a korból, amikor még nem volt divat az állatvédelem... Részlet.

Poros, csontkeményre száradt úton araszoltak felfelé, oda, ahol a kis falu mögött ritkás akácerdő susogott. Enyhe tavaszi szél fújt, a nap álmosan csüngött az ég alján. Vörösre festett felhők dagadoztak nyugat felől, némelyiknek egészen egészségtelen sötét színe volt. A szél halványuló ibolyaillatot sodort feléjük. Az út sarjadó búzaföld mellett kanyargott, majd éles balkanyarral az erdő alá ért.

A férfi körülnézett. Amerre szem ellátott, egyetlen élőlény sem volt rajtuk kívül (persze nem számítva a növényzetet). A faluból halk neszek értek el hozzájuk: tyúkok kárálása, aludni vonuló libák gágogása, egy-egy hangosabb emberi szó. Ezektől eltekintve - sehol semmi. A férfi a földre dobta a csikket. Azzal már nem bajlódott, hogy el is nyomja. Nem érdekelte a tűzgyújtási tilalom sem. A szél pedig olyan enyhe volt...

A kutya várakozva ült a lábánál. Kérdő tekintettel nézett gazdájára. Nem tudta, miért jöttek ide. Néha eljártak erre-arra, az igaz, de akkor a férfi mindig magával vitte kis légpuskáját és - csak úgy szórakozásból - verebekre, varjakra lövöldözött, a kutya pedig nagy élvezettel rohant az elhullott madarakért. Ám most nem volt sehol a puska, és különben is, már túl sötét volt az ilyesmihez.

A férfi ment még néhány lépést, aztán újra körülnézett. Úgy látszott, megfelelőnek találta a helyet.

- Na, itt jó lesz - dünnyögte magában.

Magához rántotta a kutyát a madzagnál fogva és egy, kissé beljebb álló akácfa törzséhez kötötte. Jó erősen meghúzta a csomót, aztán még egy bogot kötött rá, mintha nem bízott volna a madzag erősségében.

- Hát, isten veled, te dög - mondta gúnyos mosollyal a kutyának és elindult visszafelé, arra, amerről jöttek.

A kutya nem értette a dolgot. Hová megy a gazda? Miért hagyja itt őt? Soha nem fordult még ilyen elő. Halkan nyüszíteni kezdett, vakkantott is egyet. A férfi mérgesen nézett hátra.

- Most meg mi bajod? Nem kellesz többet, na! Mit bánom én, mi lesz veled! Kussolj!

A kutya szinte megdöbbent. Nem ismerte ezt a hangot. Soha nem érzett ilyen gyűlöletet, mint ami abban a pillanatban feléje áramlott a férfiból. Nem értett semmit, de megérezte, hogy valami szörnyűség következik. Őt most elhagyják, eldobják, senkit nem érdekel többé, hogy él-e, hal-e. Sötét előérzet kerítette hatalmába - ha lehet előérzetről beszélni egy kutya esetében. Bánatos szemmel nézte az egyre távolodó férfit, de nem mert ugatni többet. Csak nyüszített, de azt is olyan halkan, hogy az egykori gazda nem hallhatta meg.

(A teljes novella itt olvasható.)

(1998.)