Pontosan egymás mellé tette a két műanyag papucsot, merőlegesen a járda szélére, kissé odébb a bokortól. Hogy azért ne csöpögjön bele a levelekről a reggeli harmat. Beleturkált a szétszóródott ruhahalomba, de nem vett ki belőle semmit. Végül megrántotta a vállát és útnak indult.
Első útja a közeli melegedőbe vezetett. Lyukas zsebében aprót keresett, aztán rájött, hogy előző este áttette a másik oldalra őket. Hogy el ne potyogjanak útközben. Keze fejével megtörölte szortyogó orrát, közel emelte szeméhez a pénzt és hümmögve számolgatta, elég lesz-e egy kis lélekmelegítőre? Úgy találta, igen. Kért és kapott egy pohárka vadászt, gyorsan lehajtotta. Körülnézett, de semerre sem látott ismerőst. No, hát nem probléma - majd egyedül teszi meg körútját a városban.
Téblábolt az utcákon, nem talált semerre tennivalót. Amíg el nem fogyott a pénze, egyik kocsmából ment a másik presszóba. Volt hely, ahonnan kidobták. Nem morgott, nem kérdezte, miért. Hisz mindenhol ki volt írva: „Ittas személyeket szeszes itallal nem szolgálunk ki!” Ő pedig már régen „ittas” volt. Valahol elvesztette kopott sapkáját, amire már nem is volt szüksége, csak megszokásból hordta. És talán azért, mert ahogy öregebb lett, egyre jobban fázott, még akkor is, amikor már melegen sütött a nap és kirügyeztek a gesztenyefák. A sapkát nem akarta levenni - egyszerűen elvesztette.
Korgó gyomra a szociális étkezde felé irányította lépteit. Besántikált a kapun (egyszer megmarta egy kutya, azóta sem gyógyult meg egészen), odébb rúgott egy üresen zörgő szatyrot és belépett az ajtón. Az étkezde már majdnem tele volt, minden asztalnál ültek, de itt-ott akadt még néhány üres szék. Fogott egy tálcát, megrakta az ebéddel teli tányérokkal. Rá se nézett a fiatal nőre, aki a pult túlsó oldalán rakta tele az üres tányérokat ennivalóval. Mintha félt volna. Alig mert az asztalok felé nézni. Az asszony megszívta az orrát és leült valahová.
- Nézzétek, a Juci! - harsant a kiáltás valahonnan. - Hol jártál, vén csavargó? Napok óta nem láttunk.
- Már nem lakik a régi helyén - dörmögte valaki. - Elkergette a Jenő.
Röhögés hallatszott innen-onnan. Úgy tűnt, sokat tudják, miről van szó. A többieket pedig nem érdekelte. Belevesztek a tányérjukba, kapkodva kanalazták a levest, mintha attól tartottak volna, hogy valaki kieszi előlük onnan.
Az asszony - mint tudjuk most már: Juci nevű - feléjük pislantott, de csak laposat, hogy azért ne vegyék úgy, mintha válaszolni készülne. Esze ágában sem volt beszédbe elegyedni velük. Csak ebédelni akart. Nem kért a durva viccekből és utálta a szagot, ami körülöttük terjengett. Belopakodott az orrába, megült a kis szaglószőrökön és nem mozdult. Hiába próbálta az asszony elüldözni, kikergetni, nem sikerült - legalább annyira származott önmagából, mint a többiekből. Csak éppen a szabad levegőn nem érezte annyira.
Az evés végeztével lehajolt, megigazgatta lecsúszott téli harisnyáját, melyet szürke piszokfoltok borítottak és köszönés nélkül elment. Vissza se nézett.
Nem tudott hová menni. Nézelődött. Meg-megállt kerítések mellett, házak tövében, arcát a nap felé fordítva. Melegedett. Arra gondolt, hogy jó lenne, ha célzatosan mehetne valahová. Ha például várná valaki. Becsengetne, felmászna a lépcsőn - biztos magasan lakna, mért ne? -, és mielőtt az ajtón kopoghatna, az már ki is nyílna és egy mosolygó arc fogadná. De szép is lenne! Hisz oly rég volt, hogy várta valaki. Hogy számított valakinek...
Visszament az áruház mellé, ahol a szétszórt ruhakupac és a papucs várta. A papucs volt legújabb szerzeménye. Előző nap találta egy kuka mellett. Valaki kidobta, pedig semmi baja sem volt. Tán csak épp újat vett helyette. Mert az jobban tetszett.
Hitetlenkedve nézett a bokor aljába. Körüljárta, lehajolt, hogy a tövéig lásson. De minden igyekezete hiábavaló volt - a papucs eltűnt. Szőrén-szálán. Csak a használt, elrongyolódott ruhák hevertek ott változatlanul, mint régi rongyoszsák színevesztett tartalma.
(1997.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése