Tudja, kedveském...

(Mik elő nem kerülnek! Most éppen ez a kedves kis történet, huszon-sok évvel ezelőttről:)

Tudja, kedveském, az egész akkor kezdődött, amikor az én drága Lajosom itt hagyott engem. Egy szép, őszi napon ment el, csendesen elaludt. Akkor azt gondoltam, jobb is így, úgyis annyit szenvedett szegénykém.

De rövidesen hiányozni kezdett. Nagyon. El tudja képzelni, hogy minden reggel úgy ébred, hogy hiába keresi az urát maga mellett? Hogy még mindig két személyre készít reggelit? Bizony, sokszor álltam sírva a konyha közepén!

Hamarosan rászoktam arra, hogy a délutánjaimat a temetőben töltsem. Volt egy könnyű kis kempingszékem, amit a hónom alá csaptam és magammal vittem a sír mellé. A télen már túljutottunk ugyan, de a tavasz még hűvös volt. Elkelt a meleg kabát, sőt egy termoszban forró teát is vittem magammal. Leültem Lajosom sírja mellé a rügyező fűzfa alá, és gondolkodtam.

Hogy miről? De kedveském, miről gondolkodhat egy magányos özvegyasszony a párja sírja mellett?! Hát persze, hogy magunkra gondoltam! Amennyi évet mi együtt eltöltöttünk! Tele voltam – és vagyok – szebbnél szebb élményekkel, amiket jóformán senkivel se vitathattam meg, senkinek se mesélhettem el. A gyerekeink távol éltek, és biztos unták volna az anyjuk poros történeteit. A szomszédaimmal se nagyon tartottam a kapcsolatot – valahogy sosem jöttünk ki egymással igazán. Így hát maradt a temető, és az én drága Lajosom.

Néha azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek. Észrevettem, hogy az emberek meg-megállnak mellettem, ki fejcsóválva, ki szánakozva nézett. Ilyenkor úgy tettem, mintha észre se venném őket. Nem akartam, hogy megzavarjanak. Nagyon jól éreztem magam úgy, ahogy voltam.

Valamivel húsvét előtt történt, hogy beállított hozzám két fiatalember. Egy nagy autóval jöttek, aminek az oldalára az volt ráfestve, hogy „Vízkutató Vállalat”. Sűrűn teleírt papirost lobogtattak az orrom előtt, és azt mondták, ez a megbízólevelük. Meg felhatalmazás is. Melegvizet kerestek a környéken. Azt állították, hogy az utca összes telkén fúrásokat fognak végezni, hogy megtudják, nincs-e valahol melegvíz. Hátha még fürdő is épülhetne a mi kis utcánkban!

Mit tehettem volna, kedveském? A tyúkokat meg a libákat behajtottam az ólba, hogy ne zavarják a munkát. Füstös, a puli így is ott ólálkodott körülöttük, sehogy se tudtam a helyére terelni. A „vizesek” azt mondták, őket nem zavarja, hát békén hagytam Füstöst.

A körtefa alatt üldögéltem, míg a két legény az udvarban dolgozott. Igen ahngos gépük volt, olvasni is alig tudtam tőle, de hát, ha ez hozzátartozott a munkájukhoz, mit tehettem volna?

Majdnem beesteledett, mire végeztek. Udvariasan elköszöntek és megígérték, ha lesz valami eredmény, majd értesítenek. Ám az beletelhet pár napba, mondták, mert a többi telken is akarnak vizsgálódni egy kicsit.

Talánkét nap múlva újra látogatót kaptam. Elegáns, középkorú úriember votl az illető. Régen azt mondták volna rá, hogy ficsúr. A bal kezén nagy pecsétgyűrűt hordott, másik kezében pedig egy faragott végű sétapálcát lóbált. Amikor kimentem a nagy kutyaugatásra –Füstös fogadta így az illetőt –, lekapta a kalapot a fejéről és kissé meghajolt.

- Jó napot, asszonyom! – mondta mosolyogva.

- Magának is. Mi járatban van?

- Beengedne? Nagyon előnyös üzletet szeretnék ajánlani önnek.

- Üzletet? – kezdtem gyanakodni. – Milyen üzlet érdekelhet egy ilyen, magamfajta öregasszonyt?

- Csak nyissa ki a kaput, majd elmondom. A házáról van szó.

Gondolhatja, kedveském, hogy meghökkentem! Vajon mit akarhat egy vadidegen az én kicsinyke házammal? Látja, mekkora az egész, épp elég volt az uramnak meg nekem. Elég régen épült, de hogy pontosan mikor, nem tudom. Akkor költöztünk ide, amikor a gyerekek kirepültek. Talán csak a kert és a gyümölcsös ér valamit.

Beengedtem az idegent és leültettem a verandán. Eszem ágában se volt beereszteni a házba. Hogyne, még ellopott volna nekem valamit! Alig ült le, már bele is fogott a mondókájába. A nevét is megmondta, de olyan kacifántos volt, hogy rögtön el is felejtettem.

Azzal kezdte, hogy őt nagyon érdeklik az olyan régi parasztházak, mint az enyém. Ha meg vályogból vannak, akkor különösen. Hosszasan lelkendezett a házam szépségéről, előnyös fekvéséről. Igen cikornyás úton jutott el a lényegig: hogy meg akarja venni a házamat. Tudta, hogy egyedül élek benne, azt is tudta, hogy vannak gyerekeim, akikhez odaköltözhetnék. Még a kutyámat is vihetném magammal. Végül megnyugtatott, hogy nem kell rögtön válaszolnom, majd az ünnepek után visszajön. Addig csak jól gondoljam meg a dolgot. Kalapot emelt és elment.

Jó darabig üldögéltem a verandán. Füstös a térdemhez nyomta az orrát, úgy pislogott rám a grabanca mögül. Amikor meguntam az üldögélést, felálltam, magamhoz vettem a székemet, bezártam és Füstösre hagytam a házat, én pedig kiballagtam a temetőbe.

Addig ültem Lajosom sírja mellett, míg mindent el nem mondtam neki. Megpróbáltam kitalálni, ő mit tenne a helyemben? Eladná a házat, ahol annyi szép évet töltöttünk együtt? Vagy úgy rúgta volna ki a ficsúrt, hogy a lába se érte volna a földet? Bizony mondom, kedveském, nem tudtam eldönteni. Lajosomtól ez is, az is kitelt volna. Kicsit még gubbasztottam ott, majd megígértem az én drága uramnak, hogy másnap, húsvétkor is eljövök hozzá, és hazamentem.

Nem aludtam valami jól, és alig vártam, hogy pirkadjon. Megettem azt a pár falat sonkát, ami az ünnep alkalmából rám várt, fogtam néhány szál megszentelt barkát és két, pirosra festett tojást, és kiballagtam a temetőbe.

Rajtam kívül egy lélek se volt ott. Az emberek nagy része még aludt, különben sem a temetőbe szokott vezetni az első útjuk azon a napon. Csend volt, csak valami enyhe szellő fújdogált a fák lombja között.

Kényelmesen elhelyezkedtem a fűzfa alatt. A barkát beleállítottam a vázába, melléraktam a tojásokat, és – bevallom – elábrándoztam egy kicsit. Talán el is szundítottam a friss levegőn, de ebben nem vagyok biztos.

Hirtelen arra riadtam, hogy valaki lágyan végigsimít az arcomon. Sűrű pislogások közepette kinyitottam a szemem és – az én drága Lajosom állt előttem! A megdöbbenéstől hátrahőköltem, úgyhogy majdnem leestem a székről.

- Ne félj tőlem, Julisom – mondta mosolyogva Lajosom. – Én vagyok az, nem csap be a szemed. Visszajöttem hozzád beszélgetni egy keveset. Olyan jólesik mindig, hogy leülsz ide mellém, és mindenféléről mesélt. Olyankor úgy érzem, mintha még mindig élnék. És ma engedélyt kaptam rá, hogy eljöjjek és beszélhessek veled.

- Engedélyt? – nyögtem ki nagy nehezen. – Miféle engedélyt?

- Nem számít, Julisom. A fő, hogy itt vagyok. Arról a fickóról akarok beszélni veled, aki meg akarja venni a házunkat.

- Gondolkoztál a dolgon, Lajosom? Eladjam neki?

- Ne add el! A ficsúr nagyon jól tudja, hogy az a telek sokkal többet ér, mint amennyit ő adni tudna érte.

- De miért?

- Mert az udvar alatt van egy forrás. Gyógyvíz. Én már régóta tudok róla, és ha nem haltam volna meg, bizony, kutat ástam volna a forrásig. El sem tudod képzelni, micsoda hasznot hajtott volna az nekünk!

- Honnan tudhatta meg ez az idegen, hogy gyógyvizünk van? És biztos vagy benne, hogy tudja?

- Biztos vagyok. Mi… sok mindent tudunk, amit ti, élők, nem tudtok. Jól figyelj rám, Julis…

Látja, kedveském, ezért lakom még mindig ebben a házban. A vízkutatótól is megkerestek, miután kiderült,hogy mi folyik nálam. Először ők is meg akarták venni a házat telkestül, de nem adtam. Csak abba egyeztem bele, hogy medencét építsenek a forrás mellé. Kicsi medence, de egész nyáron tele volt vendégekkel, akik ettől a fürdőtől reméltek gyógyulást. Fizetnek azért, hogy itt lehessenek. Talán Lajosom is így tervezte.

Merthogy azóta is kijárok a temetőbe. Elüldögélek a fűzfa alatt, a vendégekről mesélek Lajosomnak. És várok. Várom, hogy felbukkanjon újra, úgy, mint húsvétkor. Fekete öltönyében, amiben eltemettük, derűsen mosolygó szemmel, amit mindig úgy szerettem benne. De hiába vártam. Lajosom nem jelent meg azóta.

Talán jövő húsvétkor…

(1992. 08. 11.)