Jönnek messziről, mennek közelebbre, egyedül vagy párosan, gyerekkel vagy nagymamával, öregen és fiatalon, kedvvel és keserűen. Reggel és este, van, aki délután is. Télen-nyáron, napsütésben, latyakban, villámlás és mennydörgés közepette, de utazunk. Mert muszáj. Mert nem tehetünk mást, ha el akarunk jutni a munkahelyünkre, az óvodába, iskolába, orvoshoz, moziba, színházba - bárhová. Ja, és ha nincs autónk vagy nem tudunk vezetni. Esetleg akkor is, ha van és tudunk, de a tömegközlekedés olcsóbb. Meg fizeti a munkahely.
Az utazás azzal kezdődik, hogy felszállunk a buszra. Ha időben jön, akkor mosolyogva és csodálkozva (Jé, ma nem késett!), ha túl sokat kell várni rá, akkor dohogva és szájferdítve. Biccentünk a sofőrnek, köszönünk is - már, aki tud, ugye -, és beljebb szuszakoljuk magunkat a nem éppen sugárút szélességű folyosón, a hátsó ülések irányába. Mert ott többnyire kevesebben ülnek. A többség még azelőtt lerogy valahová, hogy szemrevételezné a hátul rejlő lehetőségeket...
Kigomboljuk a kabátot - mert most kint hideg van, bent meg fűt a sofőr, csak úgy lapátolja a fűtőtestekbe a Celsiusokat! -, és körülnézünk (már, ha nem dugjuk az orrunkat egy könyvbe vagy telefonba, olvasási célzattal).
Elöl, a "négyesben" anyuka ül két izgága fiával. Neveletlenek, mondanám, elevenek - mondaná más. Maradnék a neveletlen mellett. Sem őket, sem anyukát nem zavarja a kiabálás, a gyerekei veszekedése, a hangos sikítás, amit időnként kieresztenek a torkukon. Amíg lehet máshová ülni, üres marad körülöttük az ülések sora.
A fiatalok - ha foglalt kedvenc helyük - inkább állnak. Nyakigláb teknőcernőként tömörülnek az ajtóval szembeni kis öbölben, hárman már teljesen betöltik a helyet, jut belőlük a lépcsőre és környékére is. Akkor se ülnek le, amikor lenne hová, akkor sem, ha mások alig tudnak leszállni miattuk. Szilárdan megvetették a lábukat és nem moccannak. Csak akkor, ha a közelben megüresedik egy-két hely, és úgy ítélik meg, érdemes még arra a pár kilométerre helyet foglalni.
A "kakasülő" se marad üres. A mindent látni akaró lányok és fiúk - vagy lányok fiúk nélkül és fordítva -, a befelé forduló kifelé nézők kedvenc helye. Meg azoké, akik hátul ülnének le, de a hátsók között nincs előrébb hely... Többnyire csend árad onnan szerteszét, kivéve, ha a délutáni járaton megjelenik kettes számú anyuka gyermekivel: a kisfiúval (óvodás) és a kislánnyal (bölcsis), akik fáradtak, nyűgösek és szintén erős a torkuk. És azt se magyarázta el nekik senki, hogyan illik a buszon viselkedni. De kibírjuk, úgyis előbb szállunk le, mint ők. Legfeljebb fejcsóválva összenézünk, és inkább a táj csodálatába merülünk. Ha nincs nagyon sötét.
Természetesen ismert alakja a tömegközlekedésnek a gurulós szatyorral utazó, testes néni is, aki előszeretettel ül le az ajtó környékére, táskáját úgy helyezve el, hogy lehetőleg mindenki átessen rajta. Csak akkor húzza beljebb, ha már legalább ketten megbotlottak benne, és a felhangzó dörmögés jelzi számára, hogy tenni kellene valamit.
Nem szólok az "illatosakról" és az ittasokról, mert - szerencsére - velük mostanában kevesebbet találkozom. De aki utazott már buszon (vagy vonaton), tudja, miről beszélek.
Az utazóközönség nagyobbik hányadát az észrevehetetlen "rendesek" alkotják - szerencsére -, akik felszállnak, leülnek, beszélgetnek (vagy nem), leszállnak. Akik között mindig akad egy ismerős, akivel beszélgetni lehet, akik nem tüsszögnek a nyakadba, nem nyitják rád az ablakot, mert nekik melegük van (ez főleg kánikulában megszokott jelenség), nem rámolják maguk köré tömött szatyraikat, hogy mozdulni se tudj mellettük.
A buszozás élmény. Hol ilyen, hol olyan, de mindig az. Azért jólesik időnként autóval menni, esetleg hazagyalogolni. Ha nem zuhog a hó vagy nincs negyven fok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése