2015. június 20., szombat

A vigyorgás folytatódik...

Ha azt mondom, hogy jól éreztem magam tegnap este a könyvbemutatón, az nem írja le hűen, mit éreztem. A kezdeti idegenséget, amit a sok fiatal láttán éreztem, legyőzte a lányok közvetlensége, a várakozó és büszkeséget rejtegető hangulat. Nem csak a szerzők egy része volt ott, hanem olvasók és leendő olvasók is, családtagok, barátok, idegenek. Voltak, akik ismerték már egymást, voltak - mint én -, akik még nem találkoztak élőben a molyos társakkal. De amikor Andi és Niki - a két szerkesztő - megnyitotta a műsort, elhangzottak az első művek, élővé vált az, ami összekötött minket - az irodalom.

Együtt hallgattunk kíváncsian és várakozón, derülve és kuncogva. A fejek fölé nyújtózkodva igyekeztem látni a beszélgetőket, amikor a két szerkesztőt interjúvolták, és amikor ők kérdezték Mayát, az illusztrátort, akinek képeitől még gazdagabb lett a kötet. 

És eljött az én mazsolám ideje is - amikor egy hozzá illő hang felolvasta, éppen olyan hanglejtéssel, hangsúlyokkal és humoros komolysággal, amilyennek megírtam. Nem is a szöveget figyeltem vagy nem csak azt - jobban érdekelt, hogy a többiek hogy fogadják. Megnyugtató volt látni, hogy tetszett nekik. Nevettek, ahol kellett, figyelmesen hallgattak és kedvesen tapsoltak a végén. Ha soha többet nem írok semmit, akkor is megérte. Kellemes perceket okoztam valakiknek az irományommal. Legalábbis úgy tűnik...

A felolvasások és beszélgetések után végre egymás szemébe nézhettünk mi, szerzők és olvasók. Dedikáltattunk és dedikáltunk, és legnagyobb sajnálatomra nem tudtam tovább maradni. Messze lakunk Pesttől, főleg, ha este kell hazaautózni...

Remélem, találkozunk még, molyok! Akár közös könyv, akár más kapcsán...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése