Vidéki idill – avagy a látszat csal

Olyanok voltunk, mint az összeesküvők. Ahogy összegyűltünk a ház előtt, bámultunk előre gyanakodva, attól tartva, hogy kiderül. Pedro és José épp csak előjöttek a hátsó kertből a hírre, hogy a vándor fotográfus szemet vetett ránk. Tudtam, hogy néhány méterrel mögöttünk, a nyúlánk liliomok takarásában hevernek az ásók és a lapátok. Csak a szememmel intettem a férfiaknak, hogy meg ne szólaljanak. Nem tudhattuk, hogy a fickó, aki komótosan állítgatta a masináját, húzgálta egyformára az állvány lábait és hajtogatta felénk kiabálva, hogy „Mindjárt! Mindjárt!”, valójában mit akar.

Lejjebb léptem egy lépcsőfokot, tétováztam, hogy leüljek-e a kovácsoltvas asztal mellé. Ülve alig látszanék a képen, eltakarnának a paradicsompalánták meg a karók. Úgy meredeztek a virágágyás helyén, mint büszke trónbitorlók a leigázott nép fölött.

Hallottam a lányok kuncogását a hátam mögül, tudtam, hogy kamaszkoruk minden kíváncsiságával és bimbózó nőiségük hiúságával igyekeznek minél jobban látni és látszódni az ablak vasrácsai között. Kénytelen voltam rájuk pisszegni. Még csak az kellett volna, hogy kíváncsiságukat kielégítendő, beszédbe elegyedjenek az idegennel! Minél előbb elmegy, annál jobb. Az ásást be kellett fejezni, amint lehetett, és friss palántákkal elfedni a nyomokat.

Végül mégsem ültem le. A fickó odakiáltott nekünk, hogy mindenki maradjon, ahol van, így a legjobb, legtermészetesebb. Magasra emelte a villanófényt, harsányan visszaszámolt és elsütötte a gépet.

Úgy tűnt, meg van elégedve, mert nem akarta megismételni az egész procedúrát. A lányok félhangosan sugdostak, tudtam, hogy ha lehetne, behívnák az idegent egy frissítőre. Nem adtam meg nekik ezt az örömet. A tetem lába még kilógott a gödörből, amikor odahagytam, és előrejöttem a fényképész kiabálására. Ideje volt visszatérni.

A férfi látta, hogy nem vagyunk barátkozós kedvünkben. Még egyszer megköszönte hát, hogy lehetővé tettük számára „ennek a vidéki idillnek a lefotografálását”, összeszedte a holmiját és elballagott.

Néhány percig még nem mertem megmoccanni. Pedro és José közelebb óvakodtak, szemükben kérdéssel. Nagyot sóhajtottam – a megkönnyebbülés hosszú és súlyos sóhajával –, és a ház sarka felé intettem:

- Menjetek, ássátok el végre tisztességesen azokat a maradványokat! Tartok tőle, hogy valamelyik jóakarónk már beárult a grófnál, hogy lelőttük egy vadját. Azt akarjátok, hogy börtönbe csukjanak, és a lányok árvaházban nőjenek fel? Nyomás dolgozni, naplopók!

Szót fogadtak, én pedig visszamentem a házba, hogy lesózzam a szarvashúst.

(A kép forrása: www.fortepan.hu)

(Készült a Fortepan-mesék I. pályázatára)