Nézegette a falra függesztett hirdetéseket,
aztán a felfelé tartó emberek arcát kezdte vizsgálgatni. Nem voltak sokan.
Délelőtt tízkor még a metró is néptelenebb, mint a reggeli, a délutáni csúcs
vagy ebédidő táján. Mondhatni, lötyögősen elfértek az utasok a mozgólépcsőn,
nem lihegtek egymás nyakába, és neki sem türemkedett senki az intimzónájába.
Benyúlt a nadrágzsebébe, megsimogatta a cetlit,
amire a címet írta. Kiskakas utca 22. Nincs messze a Deák tértől, épp csak egy
kanyar jobbra, egy balra és már ott is van. Várják. Milyen jó érzés azzal a
tudattal tartani valahová, hogy várják! Elképzelte, ahogy sarujában felcsattog
a másodikra – milyen fura, hogy ez a cím a kettesekről szól! –, egyet csenget,
és már nyílik is az ajtó. Vidáman mosolygó barna fej, bentről kihallatszó
kellemes zene (bár ezt csak feltételezi), talán egy kis huzat, mert valahol
biztosan nyitva lesz egy ablak ebben a nagy melegben. Átadja a szatyrot, amiben
az anyja sütötte pogácsát meg az üveg narancslevet viszi – szigorúan
alkoholmentes bulit tartanak –, és beveszi magát a többiek közé. Csak ott lenne
már!
Mélázás közben leért a mozgólépcső aljára,
ügyesen maga mögött is hagyta, és kényelmesen kisétált a peronra. Ott sem
voltak sokan. Benézett az alagútba, jön-e már a szerelvény, de nem látta, nem
érezte a huzatot sem, amit maga előtt tol a metró. Kicsit hátrébb húzódott,
közelebb a falhoz, a biztonságba. Ki tudja miért, mindig egy régen hallott
gyászos eset jutott eszébe a sárga vonalon ácsorogva, amikor egy ismerősének az
ismerőse a délutáni csúcsban a szerelvény alá esett…
Lopva szemügyre vette az utastársakat. Balról
egy idősebb hölgy, botjára támaszkodva, jobb karján fonott kosárral, amiből
néhány szál margaréta állt ki. A kinti meleg idő ellenére is kötött mellényt és
mamuszt viselt, fején tarka kendő. Hiába, rossz a keringése… Kissé távolabb két
fiatal, tizenéves fiúk – talán nem bírják már az utolsó napokat a szünidő előtt
és lógnak a suliból. Az egyik szotyit rágcsál, a másik ütemesen bólogat a
fülébe áradó zenére. A másik oldalon aktatáskás fiatalember, táskáját a falnak
támasztja, és újságot olvas. Nem akar semmiről lemaradni vagy csak nem szereti
a várakozást? Odébb anyuka két óvodás korú kislánnyal, épp magyaráz nekik
valamit, föléjük hajolva, erősen tartva a kislányok kezét.
A szeme sarkából látta csak, hogy érkezett még
valaki, de közben megérezte a huzatot, aztán elé villant a szerelvény lámpája
és már meg is állt előtte a metró. Nyíltak az ajtók, néhányan kiszálltak, ő
pedig gyorsan besurrant a legközelebbi bejáraton. Leült a szemben levő ülésre,
ölébe fogta a szatyrot és várta a zökkenést, mely az indulást jelezte. Aztán
becsukta a szemét és csak befelé figyelt. Önmagára akarta fordítani azt a
néhány percet, ami a be- és a kiszállás között eltelik.
Talpán érezte a kocsi minden kis rezdülését,
együtt hajolt a megállást megelőző lassításokkal, rándult az indulást jelző kis
rántással. Ki tudja, miért, a forró nyárban lángoló őszi vers jutott eszébe, az
őszi éjen izzó galagonyáról. Hangtalanul mondogatta magában, lehunyt szeme
előtt mélypiros, apró kis gombócok villogtak csokorba kötve – a galagonya
termései. Erdőszélen járt, hűsítő szellő simogatta az arcát, nap aranyozta
sápadtságát. A közelben fává nőtt galagonyabokrok dőltek bele a háttérbe,
némelyiken vacsorát csipegető kismadarak tanyáztak. Béke volt körülötte.
Hirtelen tétova
érintés szakította ki kedves ábrándjából. Kinyitotta a szemét és tekintete egy
aggódó szempárba kapcsolódott. A beszálláskor alig-észlelt utas állt előtte,
kissé lehajolva, hogy magához térítse őt. Keskeny ajak mozgott a bajusz alatt,
kérdezett valamit.
- Jól vagyok – válaszolta –, minden rendben.
- A végállomásra értünk – mondta az ajak. – Nem
száll le?
- De igen, köszönöm, hogy szólt. Elábrándoztam –
felelte.
Egymásra mosolyogtak. A bajusz gazdája félig
elfordult és megjegyzést tett az éppen kinyíló ajtóra.
- Nem hallom – mondta –, siket vagyok – s már
állt is fel, hogy kiszálljon.
A férfi kérdőn tekintett rá.
- De hát az előbb…
- Szájról olvasok. Nem vettem észre, hogy
megállt a szerelvény, nem hallottam a hangszórót se. De most már minden rendben
– tétován elmosolyodott. – Megyek is, mielőtt bezárul az ajtó.
Együtt léptek ki a metrókocsiból. A férfi fekete
feje a mozgólépcső felé fordult, megint mondott valamit, majd észbe kapva
visszanézett a lányra.
- Merre megy? – kérdezte.
- A Kiskakas utcába. Nincs messze – felelte ő.
- Elkísérhetem? – s felé nyújtotta a karját,
mint régi filmekben a gáláns urak.
A lány tekintete a mozgólépcsőt kereste. Megint
a csúnya, hideg fokok, megint a habozás, melyikre is lépjen rá…
- Igen, köszönöm – válaszolta aztán, belekarolt
a férfiba, és együtt indultak neki a napfényre vezető útnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése