Az utca

(Részlet)

...Szeles április volt, a levegő hirtelen lehűlt azon a péntek estén, amikor nyakam köré kanyarítottam egy pulóvert és sétára indultam a városba. Kedvenc helyeimet akartam felkeresni – ahogy barátnőm javasolta, utoljára. Utoljára képzelve magam mellé őt, ahogy karolja a derekamat, egyszerre lépve masírozunk az autózajos utcákon.

Ha figyelt volna valaki, úgy láthatta volna, hogy ott megy egy nő, céltudatosan halad előre, tágra nyílt szemmel, élénken vizslatja a környezetét. Nem tudhatta volna, hogy tágra nyílt szememben a szellemváros képe tükröződik. Olyannak láttam mindent, amilyen az átépítések előtt volt, abban az időben, amikor ő meg én még összetartoztunk. Nem láttam a frissen térkövezett városközpontot, csak a poros kereszteződést, ahol egykor lámpa se volt, és az autósok kénye-kedvére bíztuk magunkat a másik oldalra való átjutás közben. Nem láttam a pasztellzöldre festett, hőszigetelt toronyházat se, csak a szürke, penészfoltos tízemeletest, aminek a lépcsőházába bemenekültünk egyszer az eső elől, és csókolózva vártuk ki a napsütést.

Nem láttam a jelent, csak a múltat újra meg újra, mintha átlátszó falú időgépben ülnék, mely a valóság üvegfalán át megmutatja a letűnt éveket, hónapokat, heteket.

Órákig bolyongtam így, letudva a megszépült városrészeket és a parkokat, ácsorogtam a ház előtt, ahol ő lakott, mielőtt világgá ment. Már csak a déli utcák voltak hátra, a kedvenc területünk, amely sokáig őrizte reformkori hangulatát. Tudtam, hogy azt is átépítették, lebontották a szép, magas ablakos, stukkódíszes, de omladozó házakat, kivágták a japán cseresznyefákat, hogy a helyükbe modern sorházakat építsenek, az utca túloldalán játszótérrel és kutyafuttatóval. Előre fájt a szívem, ha erre a dicstelen átalakulásra gondoltam, de nem hagyhattam ki.

Félúton odafelé úgy döntöttem, inkább hazamegyek és majd másnap, ragyogó napsütésben jövök el újra. Hátha a lábra kapó tavaszi napfény megszépíti a fehérre meszelt, vörös ajtós házsort, és könnyebb lesz elviselnem a látványt. Hátha nem hallom majd az ő hangját, amint élvezettel ecseteli a házak minden szépségét és dicséri eleganciájukat. Szakértő és szerető lélekkel.

De nem tudtam visszafordulni. A lábam makacsul vitt előre, mintha a cipőm a jóságos nyugati boszorka varászcipellőjévé változott volna. Csak trappoltam előre a szeles éjszakában, menet közben bújva bele a pulóverbe, hogy ne fázzak tovább. És egyszer csak ott voltam a sarkon, mely mögött a lakóparkká silányult kedves utca várt.

Akkor meghallottam a hangját.

- Nézd ezeket a delfineket! – mondta. – Kinek jutna ma eszébe ilyen játékos állatokat vésetni az ablaka alá? Ahogy a fejük kidomborodik a hullámok fölött, na, ez az igazi három dé!

Még egyet léptem – és ott volt előttem az utca, épen, sértetlenül, a tizenkilencedik század levegőjét lehelve az áprilisi éjszakába, mintha soha senki nem nyúlt volna a házakhoz, nem vágták volna ki a fasort, és nem építettek volna dizájnos fajátékokból fellengzős játszóteret.

Megismertem mindegyiket; az íves hátú kiskapukat a keskeny kocsibeállók mellett, a kerek oszlopú tornácokat és az oromzat alá vésett évszámok felújított számjegyeit is. A harmadik ház padlásablakában ott szikrázott a színes üveg, ahogy rávetült az utcai lámpa fénye.

Nem mozdultam, álltam az utca elején, olyan lassan tekintettem végig a kettős házsoron, hogy belefájdult a nyakam. Rövid utca volt, inkább csak utcácska, mindkét oldalán 6-8 házzal. Féltem beljebb menni, attól tartottam, hogy amint besétálok a cseresznyefák alá, az egész házsor szertefoszlik a levegőben, mint valami éjjeli délibáb, és visszalopóznak a helyükre modern korunk lélektelen lakásai.

Vártam, hátha meghallom újra az ő hangját, hátha útba igazít, megmondja, mit tegyek, merre menjek, hogy odaérjek hozzá.

De hiába vártam. A hang nem szólalt meg újra, én pedig nem tudtam tovább egy helyben maradni. Ide-oda röppentem a házak között, keresztül-kasul cikáztam a páros oldalról a páratlanra és vissza, miközben körbelengett a cseresznyefák könnyű illata. Felágaskodtam a kerítések mellett, hátha megpillantom valahol őt, hátha csak bújócskázik velem, de minden hiábavaló volt. A sötét, néma udvarokon nem állt senki, az utcai lámpák fénye nem esett ismerős alakra sehol...