...Szeles április volt, a levegő hirtelen lehűlt azon a péntek estén, amikor nyakam köré kanyarítottam egy pulóvert és sétára indultam a városba. Kedvenc helyeimet akartam felkeresni – ahogy barátnőm javasolta, utoljára. Utoljára képzelve magam mellé őt, ahogy karolja a derekamat, egyszerre lépve masírozunk az autózajos utcákon.
Ha figyelt volna valaki, úgy láthatta
volna, hogy ott megy egy nő, céltudatosan halad előre, tágra nyílt szemmel,
élénken vizslatja a környezetét. Nem tudhatta volna, hogy tágra nyílt szememben
a szellemváros képe tükröződik. Olyannak láttam mindent, amilyen az átépítések
előtt volt, abban az időben, amikor ő meg én még összetartoztunk. Nem láttam a
frissen térkövezett városközpontot, csak a poros kereszteződést, ahol egykor
lámpa se volt, és az autósok kénye-kedvére bíztuk magunkat a másik oldalra való
átjutás közben. Nem láttam a pasztellzöldre festett, hőszigetelt toronyházat
se, csak a szürke, penészfoltos tízemeletest, aminek a lépcsőházába
bemenekültünk egyszer az eső elől, és csókolózva vártuk ki a napsütést.
Nem láttam a jelent, csak a múltat újra
meg újra, mintha átlátszó falú időgépben ülnék, mely a valóság üvegfalán át
megmutatja a letűnt éveket, hónapokat, heteket.
Órákig bolyongtam így, letudva a
megszépült városrészeket és a parkokat, ácsorogtam a ház előtt, ahol ő lakott,
mielőtt világgá ment. Már csak a déli utcák voltak hátra, a kedvenc területünk,
amely sokáig őrizte reformkori hangulatát. Tudtam, hogy azt is átépítették,
lebontották a szép, magas ablakos, stukkódíszes, de omladozó házakat, kivágták
a japán cseresznyefákat, hogy a helyükbe modern sorházakat építsenek, az utca
túloldalán játszótérrel és kutyafuttatóval. Előre fájt a szívem, ha erre a
dicstelen átalakulásra gondoltam, de nem hagyhattam ki.
Félúton odafelé úgy döntöttem, inkább
hazamegyek és majd másnap, ragyogó napsütésben jövök el újra. Hátha a lábra kapó
tavaszi napfény megszépíti a fehérre meszelt, vörös ajtós házsort, és könnyebb
lesz elviselnem a látványt. Hátha nem hallom majd az ő hangját, amint
élvezettel ecseteli a házak minden szépségét és dicséri eleganciájukat.
Szakértő és szerető lélekkel.
De nem tudtam visszafordulni. A lábam
makacsul vitt előre, mintha a cipőm a jóságos nyugati boszorka
varászcipellőjévé változott volna. Csak trappoltam előre a szeles éjszakában,
menet közben bújva bele a pulóverbe, hogy ne fázzak tovább. És egyszer csak ott
voltam a sarkon, mely mögött a lakóparkká silányult kedves utca várt.
Akkor meghallottam a hangját.
- Nézd ezeket a delfineket! – mondta. –
Kinek jutna ma eszébe ilyen játékos állatokat vésetni az ablaka alá? Ahogy a
fejük kidomborodik a hullámok fölött, na, ez az igazi három dé!
Még egyet léptem – és ott volt előttem
az utca, épen, sértetlenül, a tizenkilencedik század levegőjét lehelve az
áprilisi éjszakába, mintha soha senki nem nyúlt volna a házakhoz, nem vágták
volna ki a fasort, és nem építettek volna dizájnos fajátékokból fellengzős
játszóteret.
Megismertem mindegyiket; az íves hátú
kiskapukat a keskeny kocsibeállók mellett, a kerek oszlopú tornácokat és az
oromzat alá vésett évszámok felújított számjegyeit is. A harmadik ház
padlásablakában ott szikrázott a színes üveg, ahogy rávetült az utcai lámpa
fénye.
Nem mozdultam, álltam az utca elején,
olyan lassan tekintettem végig a kettős házsoron, hogy belefájdult a nyakam.
Rövid utca volt, inkább csak utcácska, mindkét oldalán 6-8 házzal. Féltem
beljebb menni, attól tartottam, hogy amint besétálok a cseresznyefák alá, az
egész házsor szertefoszlik a levegőben, mint valami éjjeli délibáb, és
visszalopóznak a helyükre modern korunk lélektelen lakásai.
Vártam, hátha meghallom újra az ő
hangját, hátha útba igazít, megmondja, mit tegyek, merre menjek, hogy odaérjek
hozzá.
De hiába vártam. A hang nem szólalt meg
újra, én pedig nem tudtam tovább egy helyben maradni. Ide-oda röppentem a házak
között, keresztül-kasul cikáztam a páros oldalról a páratlanra és vissza,
miközben körbelengett a cseresznyefák könnyű illata. Felágaskodtam a kerítések
mellett, hátha megpillantom valahol őt, hátha csak bújócskázik velem, de minden
hiábavaló volt. A sötét, néma udvarokon nem állt senki, az utcai lámpák fénye
nem esett ismerős alakra sehol...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése