Blődli

(Egy régi kedvenc, teljes egészében. Valamikor a '90-es évek végén írtam:)

Egy napon úgy határozott, hogy többé nem megy ki a vécéből. Vett egy mély lélegzetet, talpát a padlóra szorította és elmosolyodott. Végre rájött! Már rég meg kellett volna tennie!

Jó darabig csak üldögélt. Dolgát már rég elvégezte, de esze ágában sem volt felállni. Minek? Eljött az idő. Amit csak magára fog fordítani ezután. Addig. Amíg...

Körülnézett. Csodálkozva vette észre, hogy a kis helyiségnek ablaka is van. A sápadt nap épp besütött rajta, ám mivel senki sem törődött vele, odébbállt. Az ablakpárkányon árválkodó futónövény ettől rögtön lekonyult. Mézharmatot szitált a vécécsészébe. Tetves volt szegény.

A férfi - hősünk a hímnemhez tartozott - a szemközti falra vetette tekintetét. (Nem kelt ki belőle semmi.) Viszont meglátott néhány régi, megsárgult kötetet. Krimik voltak. Előrenyúlt egyért és olvasni kezdett. Mivel minden kezdet nehéz, az első oldalt háromszor olvasta végig. Elfelejtett lapozni.

Arra riadt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtón. A felesége volt. Merthogy hősünk nem élt ám egyedül! Dehogy. Neje-nője volt, két gyereke meg az anyósa. Viccbeli. Házsártos-szörnyű. Ki nem állhatták egymást. Az anyós lánya csak egy fokkal volt jobb. Celsius-fokkal. Állandó hőemelkedése volt. A túlhajszolt élet növelte meg így hőjét. A gyerekek is örökölték. Ezért nem jöttek ki igazán apjukkal, aki enyhén halvérű volt. Eddig.

Most eljött az ő ideje! Megmutatja ennek a felhevült bandának, hogy csendesen szép az élet! Csak hagyják őt békén a vécén. Minek is menne ki? Itt van dolga. Nagy. Sorsfordító.

Hát nem törődött a kopogással-locsogással, ami az ajtó felől hallatszott. Tovább olvasta a krimit, próbálta beleélni magát valamelyik főhős szerepébe. Valójában a bandita tetszett neki legjobban. De ki akar bandita lenni? A végén úgyis mindig lelövik.

Néhány óra múlva a férfi azt vette észre, hogy teljesen elzsibbadt a lába. Megpróbált felállni, de még térdhajlításból visszaesett a vécére. Odébb hajította olvasmányát és dühödten masszírozni kezdte a vádliját. Amikor már füstölt, abbahagyta. Végre fel tudott állni. Kiegyenesedett és jó nagyot nyújtózott. Miközben visszahelyezte súlypontját a vécécsészére, meglepődve tapasztalta, hogy éhes. Gyomra akkorát kordult, hogy az ajtó előtt hallgatózó anyós ijedtében egy métert ugrott hátrafelé. Aztán levette a fejéről a rászakadt "Vénusz kikel a habokból" című reprót.

Hősünk úgy döntött, hogy felveszi a kapcsolatot a külvilággal. Hármat kopogott a vécéajtón. Kifelé. Egy ideig nem jött válasz, majd anyósa, aki időközben magához tért, bekiáltott:

- Mi kéne?!

- Éhes vagyok - jött a válasz.

- Akkor gyere ki, azt' egyél!

- Nem megyek. Szóljon az asszonynak, hogy hozzon pár szendvicset. Megeszem itt.

- Még mit nem, te agyalágyult! Hát teljesen elment az eszed?! Egész nap bent gubbasztasz, most meg még enni is ott akarsz? Nem hiába mondtam én annak idején drága jó, megboldogult Gusztávomnak, hogy ne adjuk a lányunkat egy ilyen fajankóhoz! Lám, mi lett a vége! Bemegy a vécébe, azt' ország-világ csúfjára bent is marad! Hát meddig akarod ezt csinálni? Egyszer csak kijössz?!

- Nem megyek. Nagyon jól megvagyok itt. Csak hozzanak már valami vacsorát!

Azt bizony! Merthogy közben beesteledett. Pisla csillagok ragyogtak az ég felhőtlen szeletkéin a ragyás hold felügyelete mellett. A közelből bagolyhuhogás hallatszott. (A szomszéd utcában volt a madárház.) Ráfütyült pár denevér a ház eresze alól. Hamarosan a békák is rázendítettek, hogy megadják a nyári éj varázsát. A szúnyogok kezdtek beoldalogni a nyitva hagyott vécéablakon. (Ez volt az egyetlen szúnyogháló nélküli nyílászáró a házon.) A kertből rózsa-, liliom- és macskapisi-illat szállt befelé. Teljes volt a romantikus hangulat.

Csak hősünk nem élvezte az egészet. Egyre éhesebb és éhesebb lett. A nej nem hozta a vacsorát! Késlekedett. Anyja tartotta vissza. Mert minek egyen ez a pernahajder?! Jöjjön ki, ha akar valamit!

A férfi - akit mellesleg Egonnak hívtak, most már elárulhatom - elunta a tétlen várakozást. Magához vett egy két hónapja lejárt rejtvényújságot, a zsebéből elővakart egy tollbetétet (az a típus volt, akinek az írószerszámból is csak a betét jut) és nekilátott rejtvényt fejteni.

Mire a háromnegyedét megfejtette - úgy nyolc és a kísértetjárás kezdete között félúton -, asszonykája megkönyörült rajta. Mivel kellőképpen felhevült szülőanyjával folytatott akut vitájától, megsütött két-három tojást és egy kellemes kistányéron szervírozta urának. Hősünk a mellékhelyiségben eltöltött nap után sem vesztett jómodorából. Ki hallott már olyat, hogy egy asszonyállat rányissa a vécéajtót ellenkező nemű párjára?! Készakarva?! Direkt?! Egon ezért meghagyta áldozatkész nejének, hogy tegye csak le a mennyei étket az ajtó elé. Ő majd egy alkalmas pillanatban kinyúl érte és magához veszi. Az asszony így is tett. Aztán elhúzódott az ajtó közeléből és fél órán keresztül véletlenül se vetődött arra.

Egon ezalatt bekebelezte a tojást, ivott rá némi vizet - merthogy oldalbordája azt is tett oda neki -, s alváshoz készülődött. Beletelt kis időbe, mire megtalálta a legmegfelelőbb pozíciót. Hosszú nyakiglábát feltette a legalsó polcra - kb. 80 cm -, karját keresztbefonta mellkasa előtt, fejét leejtette. Gyorsan vissza is tette a helyére, mielőtt begurult volna a felmosóvödör mögé, és már horkolt is. Hangosan, jólesően. Mióta megnősült, nem horkolt ily önfeledten! Hisz - mindig vissza kellett fognia magát. Tekintettel. Szelíddel. A többiekre. Ám ez a hely, ez a pici, sokadrangú, semmi, említetlenül hagyott, zsúfolt helyiség a maga jelentéktelenségével feljogosította arra, hogy úgy viselkedjék benne, ahogy tetszik. S így tetszett! Horkantósan. Hadd zengjen a ház! A szomszédé is.

Reggel álmosan ébredt a kakas.

S ez így ment napokon át. A harmadik nap estéjén Egon magába szállt. Meditált. Önmaga jobb megismerése végett. Mélyen a lelke fenekére nézett. Úgy találta, hogy túl löttyedt. Hiába, mindig is elhanyagolta a sportot. Csak a sakkot kedvelte. Nézni.

Önvizsgálata siralmas eredménnyel zárult. Rá kellett döbbennie, hogy egy feleség, két gyerek és három macska után még mindig nem ért el semmit. A munkahelyén kutyába sem veszik. Ugatni se tud. A foglalkozását nem szereti. A pénzt se, amit megkeres vele. Pedig keres! Jól. Azt mondják. Mások. Akik nem keresnek olyan jól. Ennek ellenére Egon nem szerette a pénzt. Úgyis az asszony meg az anyós költötték el. Ahhoz nagyon értettek.

És ő? Csak robotolt naphosszat. A legújabb modellen dolgozott. Fanyűvő robotot készített. Jól haladt. Biztatták. Még jutalomra is számíthatott. De nem érdekelte az egész. Mást szeretett volna. Csak eddig még nem volt rá ideje, hogy kitalálja, mit.

Már nem olvasott, nem fejtett rejtvényt. Csak ült a vécé lehajtott tetején, behúzta a sötétítő függönyt - fel kellett szerelnie, amikor az első bámészkodók belestek az ablakon -, és töprengett. Erősen törte a fejét. Nem jutott eszébe semmi. Még erősebben törte. Fájni kezdett. Ekkor végre letette a gumikalapácsot.

Közben a nej szorgalmasan hordta az ajtó elé az ennivalót. Néha egy-egy levélkét is mellékelt hozzá, miután Egon az ötödik napon beszüntetett mindenféle kommunikációt a külvilággal. Szeretett volna elfelejteni beszélni is. A hallását már tökélyre fejlesztette. Nem hallott semmit. Mert nem akart. Elmerült bensőjének kimerítő vizsgálatában. Igyekezett leásni az alapokig. Meg akarta tudni, ki is ő valójában? Mi okból született e mágnestekére? Mi vonzza az életben? -Hez? Ha egyáltalán.

Közben jöttek a levélkék. Olvasni még tudott. Írni is, de titkolta.

„Egonom, gyere ki végre! Az udvarra járunk a pottyantósba miattad. A kicsi megfázott. Miattad. A munkahelyedről üzentek, hogy ha holnap se mész be, kirúgnak. Ki csinálja meg akkor a fanyűvőt? Miből veszünk új kocsit? Egonom, anyám vágja a fát! Miattad! Készül a télre.”

„Egonom, a főnököd üzent, hogy érezd magad kirúgva. Nincs többé szüksége rád. Ha kijössz végre, kereshetsz új állást magadnak. Mi lesz így velünk? Ki fog dolgozni? Csak nem akarod, hogy ÉN menjek állásba? Hová? Gyere ki, kérlek! A kicsi nem érti a matekot!”

„Egonom, itt vannak a tévések. Azt mondják, szenzációt csinálnak belőled. Egy minikamerát szeretnének bedugni hozzád a kulcslyukon át. Vedd ki belőle a kulcsot, ha beleegyezel! Kérlek! Legalább híres leszel. A kedvemért!”

„Egonom, három napja nem eszel. Mi van veled? Csak abból tudom, hogy még élsz, hogy néha lehúzod a vécét. Beteg vagy? Adjak be gyógyszert? Ne hívjak orvost? Miért nem válaszolsz soha? Aggódom érted. Véget érhetne már ez a durcáskodás. A kicsi kiakasztotta a fényképedet az ágya fölé.”

„Egonom, tegnap óta teljes csend van. Már a vécét sem húzod le. Élsz még? Nyisd ki az ajtót, hadd nézzelek meg! Nagyon hiányzol már. Sose mondtam, de szeretlek! Egonom, ne csináld ezt tovább! Hadd zárkózzak be veled én is!”

Válasz sosem jött. Egonunk már olvasni sem tudott. Hamarosan megszűnt működni látóidege is. Elsorvasztotta. Egy napon nem vett levegőt sem. Pedig ingyen adták. Lefogyott. Ruhái lepotyogtak róla, de nem bánta. Végre rájött, mi szeretne lenni. Mit akar csinálni élete hátralevő részében. Boldogan mosolyogva felállt, nem is érezte, hogy lába teljesen elgémberedett. Arccal az ablak felé fordult, melyen beözönlött a meleg napfény. Miután elhúzta a függönyt. Fellépett a vécécsészére. Fél kézzel még visszanyúlt és kinyitotta az ajtót. A kulcsot kihajította az ablakon.

Amikor a felesége végre bejutott a vécébe, nem talált ott senkit, csak egy koszos ruhacsomót és egy pár papucsot. A nyitott ablakon viszont szokatlan erővel fújt be a szél. Mintha több lett volna langy nyári szellőnél. És valamit suttogott. Egonosan.