(Egy gondolatjáték, szintén a gimis évekből. Meg is jelent a Voluntasban:)
Na tessék. Megtörtént. Ott alszom az ágyban, és innen nézem magam. Fura helyzet. A holdfény elég jól bevilágítja a szobát, nincs szükség arra, hogy felkapcsoljam a lámpát. Így is nagyon jól látok.
Hm. Tulajdonképpen eddig nem is tudtam úgy igazából, hogy milyen vagyok. A tükör torzít, ha bármilyen parányit is. Ráadásul fordítva látszom benne.
De most itt a nagy alkalom!
Meglehetősen pesszimistán viszonyulok a külsőmhöz. Kívülről nézve alvó önmagamat, se cáfolni, se bizonyítani nem tudom eddigi véleményemet. Vagyok, amilyen vagyok.
Tényleg, most hány vagyok? Egy vagy kettő? Csak az, aki alszik, és álmodom ezt az egészet? Vagy „lelkem” függetlenítette magát a testtől, és szellemként lebegek az ágyam mellett? Akkor másik énemnek nincs tudata? Csak élő, bár üres burok lenne?
Ki kellene próbálni, vajon éber állapotban is ketté tudok-e válni. Milyen vicces lenne! Elnézném magam, ahogy épp dolgozatot írok vagy rohanok az utcán. Hacsak nem esnék össze abban a pillanatban, amint tudatom elhagyja a testet.
Igen, a legjobb lesz, ha ennél a meghatározásnál maradok. Tehát én, aki saját magamat nézem, a tudatom vagyok. Vicces.
Hajnalodik. Egyáltalán vissza tudok mászni magamba? Te jó ég, mi van, ha nem?! Egy hazátlan tudat kóvályogna a világban, miközben burka csak vegetálva létezne. És még hírt adni sem tudnék magamról. Hisz nincs szám, szemem, fülem, kezem. Mégis látok, hallok mindent.
Szép kis csávába kerülnék! Mindenesetre megpróbálok visszamászni magamba, a további kísérletezést pedig nappalra hagyom.
Hát akkor…
(1986.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése