Letaglózva

Még mindig nem tértem magamhoz. Csalódott és lehangolt vagyok. Van még bárminek értelme ebben az országban? Ha fiatalabb lennék, már mennék is, minél messzebbre. Vagy legalább a gyerekek...

Egy hete ilyenkor még az egyik közeli falu bizottságában ültem, az emberek pedig csak jöttek és jöttek, kisebb-nagyobb szünetekkel. Nem volt összesen kétszáz választásra jogosult a faluban, és a háromnegyedük eljött, hogy leadja a szavazatát. Jöttek a fiatalok - már, aki otthon volt - és az idősek, némelyik bottal vagy járókerettel megtámogatva. Jöttek a nemzetiségek és a cigányok - utóbbiak sokan. Voltak, akikből még azt se néztem ki, hogy a saját nevén kívül bármit le tud írni vagy el tud olvasni. És lehet, hogy így is volt. De azt bizonyára tudták, hová kell tenni az ikszet...

Kis falu, mindenki ismer mindenkit. A bizottság tagjai is. Szinte nem volt ember, akivel ne váltottak volna néhány szót. A megjelenő családtagokkal ugyanúgy, mint a rég látott utcalakókkal. A hangulat - mondhatni - családias volt. Szabálytalanságot nem tapasztaltunk (ketten voltunk delegált számlálók), és még a fontoskodó, mindenttudó, begyöpösödött tagot is sikerült kibírni és helyre rakni...

Velünk mindenki rendes volt, nem politizáltunk. Akkor sem, amikor kimentünk a kisszobába enni, inni, fújni egyet. Mondhatni, kerültünk bármilyen témát, ami ronthatta volna a légkört. Úgyis mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ki miért van ott és milyen irányultsággal. S bár az eredmények ott is a fityisz győzelmét jelezték előre, legalább volt néhány szavazat másra is. Vidéken sincs minden veszve, de ezt a választást is elbuktuk.

Mint mondtam, mérhetetlenül csalódott vagyok. Legalább a kétharmad ne jött volna össze nekik! Legalább egy apró reménysugár ragyogott volna fel, hogy lesz jobb, lesz értelme itt élni, tervezni, lesz változás és lesz jövő. De már nincs. Se jövő, se remény. Süllyedünk vissza a múltba, és ki tudja, mi jön az '50-es évek után...

Én már valószínűleg nem megyek innen sehová. De nem akarom, hogy az unokáim - ha lesznek - itt nőjenek fel. 

Fájó napok

Hatodszor élem újra azokat a napokat. Hatodszor érzem úgy, hogy még mindig nem békéltem meg a helyzettel - de hát lehet-e egyáltalán bármikor is megbékélni? Elfogadni? Megérteni?

Az a legnehezebb - megérteni. Sosem fogom megtudni, hogy miért mentél el. Előjelek nélkül, betegség nélkül, hirtelen. Kétszer. Mert a mentőorvos egyszer visszahozott. Hogy aztán három és fél napig szenvedj az intenzíven. Hogy elbúcsúzhassunk tőled...

Holnap lesz 6 éve, hogy elmentél. És még mindig hiányzol. 

Szorongató napok

Nem lehet tudni semmit. Mi lesz, mire számítsunk. Elér-e idáig, kell-e majd nekünk is menekülni? 

Egyelőre csak a videók meg a képek vannak, a szomorúság és kétségbeesés a szemekben. A hír a hadba hívott fiúkról, apákról. A robbantások, tankok és havas latyak a lánctalpak alatt. A remény, hogy talán nem tart sokáig. És a kétség, hogy mi lesz, ha mégis...

Nincs senkim a határon túl, de gyakran eszembe jut egy lány, akivel még ált. iskolás koromban leveleztem (gyakoroljuk az oroszt!). Munkácson lakott, Irának hívták. Sosem találkoztunk, csak ajándékokat és fotókat küldözgettünk egymásnak magunkról. Aztán nyolcadik után megszakadt a kapcsolat, már nem tudom, miért. 

Vajon hol élhet most? Munkácson van még? Van családja, gyerekei? Ő is átjött a határon vagy ott maradt? Fia van vagy lánya? 

Rajta keresztül is fáj az egész. Hogy ide jutott a világ. Agybajosok kénye-kedvére van kiszolgáltatva mindenki, az ő beteg fejükben születik meg a gondolat százezrek, milliók sorsáról. És alig tehetünk valamit. 

Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha nem állnak meg a határnál az oroszok. Két fiam van...

Az is imádkozzon, aki nem hisz semmiféle istenben. Hátha mégis...

Omikron

Én is átestem rajta. Két éve tart a járvány, eddig megúsztam, most viszont, két oltás után (igaz, már elmúltak félévesek) csak elkaptam az omikront. És még örülhetek neki, hogy ezt.

Január végén két napos túrán voltam, a következő hét közepén jöttek a megfázásos tünetek. Gondoltam, most jött ki rajtam a szélfúttaság, merthogy helyenként olyan viharos és hideg szél fújt a Vértesben, hogy a kabát se védett meg tőle egészen. Máskor is volt már ilyen, nem aggódtam. 

De mivel azon a pénteken és a szombaton is leginkább csak az ágyat nyomtam, köhögtem és az orromat törölgettem meg próbáltam kitalálni, mitől szédülök, a következő héten inkább végig home office-ban maradtam, biztos, ami biztos. Mivel pedig a Nagy is leesett a lábáról péntekre, kértünk hivatalos covid-tesztet a körzetitől. 

Egy hete, szombaton jöttek ki a mentősök, és azon nyomban, az utcán ácsorogva le is teszteltek mind a kettőnket. A Nagy gyorstesztje rögtön pozitív lett, az enyém negatív, de vettek még egy mintát PCR-hoz. Másnap megjött az eredmény: pozitív. Még egy hét - immár nem önkéntes - karantén. Ráadásul a Kis Huligánnak is, mert neki nincs oltása, hiába nem volt tünete. (Nem sírt a munkahelye után, mit ne mondjak...)

Szóval, ezen a héten itthonról dolgoztam végig. Nem is kellett táppénz, minek, home office... A kedd délelőtt volt a legrosszabb, hihetelenül brutális, ki tudja, honnan jött gyomorfájdalommal, utána hányással. Attól legalább megkönnyebbültem. Döglöttem egész délután, másnapra már semmi bajom nem volt (mármint a többi tüneten kívül).

Azon már csak somolyogtam, hogy a doki bemondásra elhitte, hogy meggyógyultunk - kis köhécselés, szipákolás maradt, de az már nem érdekel senkit. Letelt a karantén, mehetünk, ahová akarunk. Gyógyultnak lettünk nyilvánítva, újabb teszt nem kell. Ilyen időket élünk. Még jó, hogy a körzetivel emilben lehet értekezni...

És legalább a harmadik oltástól megmenekültünk. Azt hiszem, nem is fogom "felvenni", minek...

Süt a nap, gyönyörű, félig téli (csak 3 fok van!), félig tavaszi (virágzik a téli jázmin meg a pipitér) idő van, délután elmegyünk kutyázni a menhelyre. Zserbó elpusztult...

Fahrenheit bármennyi

Tudom, 451. Rég olvastam, most néztem meg az új feldolgozást (2018.), és kissé magamba zuhantam. 

Nem tudom, hogy élhetnék olyan világban, ahol a könyvek utálnivaló, kártékony dolognak számítanak. Ahol a gondolkodás fölösleges, úgyis megmondják, miről mit gondolj, és ha eltérsz a normától, "gyíknak" számítasz. Ahol mindenki ellenség, aki nem olyan, mint az elvárható egyenember.

Erősen haladunk efelé. Amikor a biztonság és a jólét fontosabb, mint a szabadság, a gondolat szabadsága, és hagyjuk, hogy a technika és a mögötte álló hatalom uralkodjon felettünk. 

Nem akarom, hogy a gyerekeim - és ha lesznek, az unokáim - ilyen világban nőjenek fel. Azt szeretném, ha olvasnának, mindent, minél többet. 

Nem tudom, hogy akarok-e még írni. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon bármelyik írásom érdemes lenne-e rá, hogy valaki megtanulja, hogy megőrződjön a jövőnek. Fogok-e írni ilyet valaha is? Úgy érzem, nem vagyok elég okos és tehetséges hozzá. Olyan nagy baj, ha leginkább szórakoztatni szeretnék? Ha inkább írok meg valamit a szatíra és a humor eszközeivel, mint mélyen szántó gondolatok felvonultatásával? Nem is tudom...

Ahhoz, hogy legyen mit olvasni, írni kell. Mindenkinek, bárkinek, aki tehetséget érez magában és van mondanivalója. Rólunk, emberekről. Mesét, regényt, novellát, krimit, sci-fit, lektűrt, romantikust, történelmit, életrajzot, dokut. Bármit. Mindent.

Nekem aztán...

 ...tényleg semmi nem elég jó!

Az se, ha van valakim, az se, ha nincs.

Az se, ha sok a meló, az se, ha kevés.

Az se, ha nem vagyok egyedül, az se, ha magam vagyok.

Az se, ha van időm pihenni, az se, ha pörgök.

Lehet, hogy a dokinak volt igaza, amikor azt mondta, hogy ki vagyok merülve. Szívesen elmennék fél évre valahová, ahol nem ismerek senkit, és ahol nem kellene törődnöm senkivel és semmivel. De egy hetet se tudok kivenni mostanában egészben. Még jó, hogy karácsonykor leálltunk egy hétre mindenhol, és inkább becsuktam a szemem, amikor valami munka sejlett fel a látóterem peremén. Igaz, amilyen vagyok, a maszek melót nem bírtam teljesen abbahagyni...

Még jó, hogy közel az erdő, bármerre megyek. Feltölt, megnyugtat. Alig várom, hogy tavasz legyen és kihajtsanak a mindenféle virágok, fák, bokrok. Némelyik már nekilátott, de félek, lesz még fagy... Aztán meg jön a meleg egyből, bundás bakancsból szandálba megint.

Dilis időjárás, dilis világ! 

Macska lennék. Még mindig.

Év vége felé

A doki szerint ki vagyok merülve. Hogy látszik rajtam a fáradtság. Meg hogy esetleg egy cihológus...

Nem is érzem magam fáradtnak. Illetve igen, ha tanulni kéne. Ahhoz már nincs se kedvem, se hangulatom. Még ha időm lenne is. 

A nagyobb baj(om) az, hogy olyasmihez sincs energiám, amit pedig szeretek csinálni. Elkezdek egy novellát, és félbehagyom. Olvasás helyett csak punnyadok a tévé előtt, elalszom mindenen. Naponta legalább fél órát kellene tornázni - ez a minimum -, de képtelen vagyok felállni a kanapéról. Ha nincs előre betervezett túra a többiekkel, ki se mozdulok egész hétvégén. Pedig hiányzik az erdő. Meg a doki is mondta, hogy a kirándulás jót tesz. Mintha nem tudnám.

Lehet, hogy tényleg ki vagyok merülve.

De legalább már mindenkinek megvan a karácsonyi, szülinapi, névnapi ajándéka, elvertem egy rakás pénzt, és talán, nagyon talán, hétvégén már lesz fűtésünk is. Végre! Iszonyat sokba kerül a hősugárzóval fűtés...

Szombaton pedig - már nem is tudom, milyen hosszú idő után újra - színház! Ráadásul Rejtő, az egyik kedvencem, A szőke ciklon feldolgozása. Jót fog tenni. Nem kirándulás ugyan, legalábbis nem erdőbe. Jó lesz.

Néha szeretnék macska lenni. Az a sok alvás meg kényeztetés!...

Tessék, macska: