Nekem ostor kéne...

Haj, mit is tehetne egy írogató ember, ha lusta, kényelmes, mindig van más, amivel foglalkoznia kell (lehet), ahelyett, hogy papírt-tollat ragadva végre leírná, amit gondolatban félig már megírt? Talán keresnem kéne valakit, aki ostorral áll a hátam mögött és nem csak csattintgat, ha tétovázom, hanem odacsap... Lehet, hogy már tele lennék hurkákkal, és most nem a bájos babahájra gondolok...

Szó, mi szó, nincs mentség számomra. Mintha mostanában minden téma rögtön elvesztené érdekességét, amint gondolatban végigjátszom. Amikor már tudom, mit lehetne kihozni belőle és hogyan, valahogy nem marad energiám, elszáll a lelkesedésem, és nem tűnik fontosnak, hogy meg is írjam. Mondhatnám, hogy a munka, a család, a három gyerek, stb., de - amellett, hogy ez mind igaz -, arra valahogy marad időm, hogy éjszaka vígjátékokat nézzek a neten nyelvgyakorlásnak álcázva...

Az is igaz, hogy egyszerűbb - és pihentetőbb - csak nézni és max. a szöveg megértésére koncentrálni (főleg, amikor a felirat elcsúszik az élőszóhoz képest), mint leülni és kezembe fogni a tollat. Meg írni is vele. Jó, egyszerűbb lenne rögtön begépelni a szöveget, de kövezzetek meg - én ilyen szempontból régimódi vagyok és jobban szeretem a tollat-papírt. Személyesebb, közvetlenebb, és jól össze lehet velük kucorodni a fotelben.

Mindezek után ünnepélyesen ígéretet teszek, hogy naponta minimum fél órát foglalkozom írással ezután. Nem csak gondolatban, hanem tevőlegesen is - tollal-papírral. Amolyan személyes ROW-t tartok, talán még be is számolok róla itt. Kezdhetném. mondjuk, a befejezetlen novelláim befejezésével...

Ősz

(Zsu emlékére)

Összehúzta magán a könnyű kabátot, miközben befordult a kapualjba. Az őszi szél bekalandozott a vékony szövet alá és megborzongatta a lányt. Épp ideje volt, hogy hazaérjen. Szerencsés lesz, ha nem fázik meg. Csalóka volt az idő.

Felkapcsolta a villanyt a lépcsőházban és elindult felfelé. Elnyomott egy ásítást, és gondolatban már zubogtatta magára a forró vizet a zuhany alatt. A tőle telhető legkisebb zajjal nyitotta ki a bejárati ajtót. Levette a kabátját és szinte settenkedve indult a szobája felé.

A folyosóról nem volt közvetlen bejárat a birodalmába. Át kellett mennie a házinéni szobáján. Óvatosan lépett a puha szőnyegen, mintha attól tartana, hogy mégis megnyikordul alatta a padló. A halvány derengésben becélozta magának az ajtót és már majdnem elérte, amikor egy halk, bánatos hang szólalt meg mögötte:

- Hol volt ilyen sokáig, Zsuzsika?

Szinte megdermedt az ijedségtől. Lépni készülő lába félúton megakadt és úgy érezte, elakad a lélegzete is. A hang irányába fordult.

Az öregasszony összekuporodva gubbasztott az ágy tetején. Fehér hálóinge, hosszú, hófehér haja élesen elütött a sötét környezettől. Fehér madár a paplanon. A szeme nem látszott, csak néha csillant meg egy-egy betévedő fénypászmában. A lány mégis tudta, érezte, hogy őt figyeli. Megrovó, szomorú tekintet a dús szemöldök alól. Úgy érezte, mondania kell valamit. Nem hagyhatja ott egyetlen szó nélkül az asszonyt, ha már egyszer őmiatta virrasztott. Majdnem éjfél volt.

- Moziban voltunk a barátaimmal - felelte végül. - De itt vagyok, tessék nyugodtan lefeküdni! Jó éjszakát!

- Aludjon jól, Zsuzsika!

Becsukta maga mögött a szobaajtót és lezökkent az ágy szélére. Hitetlenkedve bámult maga elé. Még sosem fordult elő, hogy háziasszonya őmiatta ébren maradt volna. Mi ütött belé? Most kezd aggódni érte? Két hónap után? Sosem vette észre, hogy az öregasszony különösebb érdeklődést tanúsított volna a dolgai iránt. Betartotta a kötelező három lépés távolságot. Udvarias volt, de kimért. Néha beszélgettek, de sosem merültek bele túl mélyen semmiféle témába.

Nem értette, mi ez a hirtelen változás. Vagy csak azért érezte hirtelennek, mert sosem szentelt túl nagy figyelmet szállásadónője érzelmeinek? Mert nem törte magát, hogy a szívébe férkőzzön? Nagyon megfelelt neki a helyzet úgy, ahogy volt. Ott lakott a kényelmes, tágas lakás egyik szobájában, élte a maga életét, miközben az öregasszony is élte a magáét.

Felsóhajtott és vetkőzni kezdett. Fáradt volt mindenfajta magvasabb gondolathoz. Füléig húzta a takarót és szinte rögtön elaludt.

Szombat volt, két héttel az első eset után, amikor is az asszony ébren várta a hazatértét. Azóta többször előfordult, hogy a szomorú hang fogadta megérkeztekor a lányt egy-egy esti program után. Az utóbbi időben már előre hallotta a mindig egyforma hangot az ismétlődő kérdést suttogva. Megborzongott tőle. Nem érezte természetesnek.

A napfény beáradt a ritka szövésű függönyökön, rávetült a porcelán teáskészlet kecses darabjaira, megcsillogtatta az ezüst teáskanalakat. Az asztal közepén, lapos, hosszúkás tálon kuglóf és aprósütemény sorakozott elegáns sorokba rendezve. Négy szék állt ott egymástól azonos távolságra elhelyezve. Se túl közel, se túl messzire egymástól.

Az öregasszony beleöntötte a friss teát a kannába. A konyhába tartott, amikor megszólalt a csengő. Megérkeztek a vendégek: három, magakorabeli asszony állt az ajtóban. Mértéktartó mosollyal csókolták meg egymást, miközben levették a kabátjukat. Besorjáztak a nappaliba és leültek az asztal mellé. Mindegyik a maga helyére.

A lány bekukkantott a nyitott ajtón, miközben elhaladt a nappali előtt. Kicsit megmosolyogta a négy öregasszonyt, akik szertartásosan teáztak, süteményt ettek és kipletykálták az elmúlt hét alatt összegyűlt híreket. Elkapta a háziasszonya felé villanó tekintetét - "Ne maradjon el sokáig, Zsuzsika!" - és hirtelen meglódult a szíve. Szinte kimenekült a lépcsőház hűvösébe. Úgy érezte, ott bent nincs levegő.

A közeli parkban kóborolt, cigarettázott és a többi embert figyelte. Leült egy padra, elővette az újságját és olvasni kezdett. Volt még ideje. A randevút későbbre beszélték meg, ráért volna még eljönni. De nem akarta az öregasszonyok fecsegését hallgatni a vékony falon át. Élvezte hát a napfényt, az illatokat, a levegőt a bőrén.

Pihent.

Korábban ért haza, mint szokott. Várta a sötétből előbújó hangot, amikor átment az asszony szobáján, de ezúttal elmaradt. Főbérlője csendesen aludt a takaró alatt. A lány meghökkent és bizonytalan nyugtalanságot érzett. Talán rosszul van? Vagy csak elfáradt a vendégfogadásban? Gyorsan beosont a szobájába. Fel sem kapcsolta a lámpát, sötétben vetkőzött le. Befészkelte magát a paplan alá és elaludt.

Homályos gondolat ébresztgette. "Valaki van itt. Valaki néz. Mi történt?" Félálomban kinyitotta a szemét és... Hideg futott végig a gerincén, majdnem felkiáltott a döbbenettől és az ijedségtől.

Az öregasszony ott állt az ágya mellett. Fehér kísértet, hosszú hálóingben, kibomló, arcába hulló hajjal a holdfényben. Ráncos, de puha kezével a lányt simogatta. Lényéből valami megmagyarázhatatlan szomorúság és sóvárgás áradt a lány felé. Olyan mély és megrendítő, hogy a lány hirtelen sajnálatot érzett a nő iránt. De ijedtsége nagyobb volt a sajnálatnál.

- Hagyjon aludni, kérem! - mondta rekedt, bizonytalan hangon.

Az öregasszony keze megállt a levegőben. Egyetlen hang nélkül megfordult és kiment. A lány még sokáig nem tudott elaludni.

A troli zötyögve tartott a következő megálló felé. Álmos arcú utasok zsúfolódtak össze a keskeny, ülések közti sávban. Egy gombostű sem fért volna el köztük.

A lány erősen kapaszkodott, hogy lábon tudjon maradni. Szeme minduntalan lecsukódott, feje mellére horgadt. Keveset aludt az utóbbi időben. Az öregasszony...

Többször is arra ébredt, hogy a nő ott áll az ágya mellett. Néha csak nézte, néha simogatta is őt. Ha észrevette, hogy a lány felébredt, megfordult és kiment. Sosem mondott semmit. Nem magyarázkodott.

A lány félt elaludni. Rettegett felébredni. Ha tehette, hajnalig nem tért haza, rótta az utcákat vagy a barátainál aludt. Az öregasszony szótlan, különös sóvárgása megviselte az idegeit. Az utóbbi időben az elköltözés gondolata foglalkoztatta.

A troli váratlan rándulással megállt. Az utasok előrelódultak, egymás nyakába esve riadtak fel félig alvó állapotukból. A lány elengedte a kapaszkodót, nekiesett az egyik ülésnek. Beverte a fejét és elájult. Azt sem érezte már, hogy leesik a lépcsőre és valaki a karjára lép.

A kórházban tért magához. Koponyaalapi törés. Kimerültség. Majdnem két napot aludt át. Alig kezdte kipihenni magát.

Látogatáskor megjelent az öregasszony. Zörgő szatyorban hozta a kötelező süteményt, gyümölcslevet. Alig beszélt, csak ült és a lányt nézte. Kis idő múlva felállt és távozott.

A lány csak a holmijáért ment vissza hozzá. Nem magyarázkodott. Egyszerűen bejelentette, hogy elmegy. Sosem látta többé az asszonyt.

Hideg szél kergette a megbarnult faleveleket és rövidesen leesett az első hó.

(2003.)

Freeblog-halál

Csak ma vettem észre, hogy a freeblog, ahol korábban közzétettem egyik-másik írásomat, teljesen meghalt. Hiába, rég nem jártam arra, minek is jártam volna, ha folyton ugyanazt láthattam rajta: legyünk türelemmel, dolgoznak a problémán. Úgy látszik, nem sikerült megoldani.
Így hát maradt ez a hely, nem változtatok semmit, itt írok továbbra is az írásról (is). A blog nevéből kivettem a "no. 2."-t, merthogy 1 már nincs...

Béke poraidra, freeblog!

50505

Jóformán az egész napomat a szobában töltöttem a gép előtt, de megvan!!! Elértem az 50k-t, átszakítottam a célszalagot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a regény is kész. Valójában még közel sem értem a végére, de legszívesebben máris az elejétől kezdeném újra és kidobnám mindazt, amin az elmúlt hónapban dolgoztam. Mert egyáltalán nem olyan lett, amilyenné tenni szerettem volna. Valahogy sokkal... pfűbb. 
Azért befejezem ezt a változatot, aztán írok belőle egy másikat. Talán vannak megmenthető részei ennek is, de nincs értelme szétdarabolni. Legalább a karakterek és a főbb iránycsapás megvan. 
Most már lehet kényelmesebb tempóban, nyomás nélkül írni. De vajon menni fog az nekem? Hiányzik majd az ostorcsattogtatás.... (??)

35 752

Olybá tűnik, hogy mégis meglesz az az 50 k. Hat olyan nap után, amelyeken nem írtam egy sort se. Leeresztés és kétségek után. Mindazok után, amikről az előző bejegyzésben írtam. Ma átszakítottam a 35 ezres szalagot, majdnem a 36-ost. De már álmos vagyok, nem bírom tovább, nem használ a tea sem. Inkább alszom egyet. Már látom az alagút végét, egyre erősebben pislákol nekem a fény, amely remélem, nem  szembejövő vonatot jelenti, hanem a célban égő örömtüzet...

Leeresztve

Rugdosom magam, hogy írjak, le vagyok maradva majd' nyolcezer szóval, és fogalmam sincs, mi lesz az egészből. Az idei témaválasztásom tipikus példája annak , amikor tudom, hogy mit akarok, de nem gondoltam át rendesen, hogy hogyan. Elindultam egy szálon, de máris belekeveredett másik kettő - hiába, a szereplőknek önálló életük van! Még nem tudom hogyan fogom kibogozni és hová jutok. Azt se, hogy befejezem-e valaha.
Egyet viszont biztosan tudok: nem adom fel, idén is ott akarok lenni a "nyertesek" között. Tollat elő, papír, tárulj, uzsgyi!

Elveszve a sötétben

(Egy másik tavalyi ujjgyakorlat, míg a NaNóval küszködök:)

Hirtelen vacakolni kezdett a lámpája. Megállt, hogy megnézze, tehet-e vele valamit. Megütögette a lámpafejet, hátha csak elcsúszott benne valami. Meg is rázta a hengeres eszközt, mire a lámpa pislogott néhányat és újra teljes fényességével világított. A fiú megnyugodott és továbbindult.

Ahogy felemelte a fejét és végre nem a lámpát nézte, észrevette, hogy elmaradt a többiektől. Bizonyára nem vették észre, hogy megállt szerelni. Vállat vont és tovább araszolt a csúszós talajon, a keskeny alagútban. Alig tett néhány lépést, amikor a zseblámpája minden előzetes figyelmeztetés nélkül kialudt. A fiú ismét megállt, kipróbálta a korábban sikerrel alkalmazott praktikákat, de hiába. A lámpának esze ágában sem volt ismét kigyulladnia.

A fiú száját dühös káromkodás hagyta el. Ott állt a vaksötétben, egyedül, messze a kijárattól. Egyáltalán – merre van a kijárat? Hogyan fog tájékozódni? Hogy találja meg a többieket? Lehet, hogy észre se veszik, hogy már nem lépeget mögöttük. Mi lesz, ha itt marad teljesen egyedül, a hideg és idegen barlangban?

Mély levegőt vett, mert eszébe jutott, hogy semmiképp nem szabad pánikba esnie. Azzal csak a saját esélyeit rontaná. Tett még egy kísérletet a lámpa felélesztésére, de sikertelenül. Kinyújtotta üres kezét oldalra, ahol a járat falát sejtette, megpróbálta kitapogatni a határait. Nem sikerült egyenesre tárnia a karját – a fal olyan közel volt, hogy maga is meglepődött. Világosban valahogy tágasabbnak tűnt a folyosó. Kezét végigfuttatta a falon, kicsit előre, kicsit hátra, kicsit felfelé is, hátha talál valami kapaszkodót: egy vezetéket, korlátot, bármit. De semmit sem talált, csak a nyirkos, síkos falat tapintotta. A zseblámpát két térde közé szorította, kitárta mindkét karját, hogy eszébe véshesse, milyen széles is a folyosó. Behajlított könyökkel elérte mindkét oldalt. A magasságát nem tudta kitapintani, ahhoz túlságosan messzire volt a plafon.

Most, hogy már tudta, mekkora területen araszolhat tovább, kicsit megnyugodott. Olyan közel húzódott a jobb oldali falhoz, amennyire csak lehetett anélkül, hogy folyamatosan a nedves kőzethez kelljen dörgölőznie. Kezét a falon tartva indult tovább.

A sötétségben a legapróbb neszt is azonnal meghallotta. Mintha víz csöpögött volna nem messzire, de hogy előtte vagy mögötte van a hang forrása, azt elsőre nem tudta volna megmondani. Megállt, hogy a talajhoz súrlódó lába neszét is kivédje és belehallgatózott a csöndbe. A vízcsöpögés előtte hangzott fel.

Megpróbálta felidézni maga előtt a barlang alaprajzát, amit indulás előtt közösen tanulmányoztak a többiekkel. Ábel, aki már többször járt ebben a barlangban, azt mondta, hogy az egész olyan, mint egy nagy cső, kisebb-nagyobb duzzanatokkal tarkítva. Ha tehát tovább megy előre, előbb-utóbb el kell érnie e kijáratot. Nincsenek mellékágak, ahová betévedhetne.

Bizakodva haladt tovább előre. A keze már fázott a hidegtől, ami folyamatosan érte a nedves falnak köszönhetően. Áttette jobbjába a lámpát, és a másik kezével fogta a falat. Lassan lépegetett előre, a víz hangja felé. Nem emlékezett, hogy patak is van-e a barlangban, így nem tudta, hogy annak a hangját hallja-e. Remélte, hogy patakról szó sincs, mert nem szeretett volna bokáig vízben gázolni.

Hirtelen valami puhát érintett a keze. Riadtan visszakapta azt és megállt. Hallgatózott, vajon egy állatot érintett-e, hall-e bármilyen surlódó zajt, rovarlábak sercenését, csiga csusszanását? De tökéletes volt a csend, eltekintve az állandó és szinte már idegesítő vízcsöpögéstől. Óvatosan visszatette a kezét a falra, végigfuttatta ujjait az egyenetlen felületen. Ismét elérte azt a puha valamit. Megpróbálta kitapogatni, mi lehet az. Ahogy ujjai végigsimítottak a melegnek tűnő felületen, ráébredt, hogy mohát cirógat. Elmosolyodott. Moha. Az jó. Végre egy kis életjel!

Eszébe jutott, hogy akár kiabálhatna is. Hátha meghallják a többiek és visszajönnek érte. Kieresztette hát a hangját, harsogó hahót kiáltva a sötétbe. A hang egyik faltól a másikig csapódva visszhangzott végig a járaton. A fiú megriadt a saját hangjától, mintha sok-sok önmaga vette volna körül, ugyanazt kiáltozva. Mellőzte inkább a további kiabálást és meggyorsította a lépteit. Szinte azonnal megbotlott, majdnem orra esett. Lábával körbetapogatta az akadályt. le is hajolt, hogy ujjaival is megvizsgálhassa. A tárgy ugyanolyan nedves és síkos volt, mint a fal. Bizonyára egy kő volt az, amely kiállt a talajból, mely ugyanabból a kőzetből állt, amiből a fal. A fiú felállt és most már óvatosabban araszolt tovább. Nem hiányzott neki, hogy kitörje a bokáját a kiálló köveken.

Érezte, hogy emelkedik a padló a talpa alatt. Az emelkedő lankásan indult, tempóját le sem lassítva birkózott meg az első néhány tíz méterrel, aztán meredekebbé vált. A fiúnak meg kellett állnia, mert úgy érezte, elfogy a levegője, liheget. Biztos volt benne, hogy ha látna, most szürke páragomolyag ölelné körbe. Nem tudta, mekkora emelkedő vár még rá, inkább lassított az iramon.

Végre felért a dombon, ismét vízszintes talajt érzett a lába alatt. Térde jólesően kinyújtózott, és rádöbbent, hogy már nem hallja a vízcsobogást. Butaságnak tűnt, mégis becsukta a szemét, hátha még élesebb érzékelésre tudja késztetni a hallójáratait. De nem hallott semmit. Teljes csönd vette körül. Mélyet lélegzett. A barlang hideg, nyirkos levegője tüdeje legapróbb kis hörgőjéig hatolt, valami furcsa, kénes ízt hagyva maga után. Mintha egy rejtett forrás kipárolgása lenne, gondolta a fiú. Kén… csak ne legyen belőle sok, mert akkor nem jut ki élve innen.

Kinyitotta a szemét, olyan tágra meresztette, amilyenre csak tudta és előre nézett. Mintha halvány fény derengett volna messzire előtte. Megrázta a fejét, mert nem volt biztos abban, hogy mit lát. Hátha csak álmodja, annyira kívánja, hogy fényt lásson, hogy az érzékei becsapják. De amikor újra kinyitotta a szemét, a fényfolt még mindig ott volt.

Megkönnyebbülten mosolyodott el. Érezte, hogy arcizmai egészen elmerevedtek, ahogy keze is meggémberedett a barlang hideg levegőjében. Vágott egy-két grimaszt, felhúzta az orrát, sőt, még az arcát is megdörzsölte, hogy visszatérjen az élet az izmaiba, majd immár gyorsabban, továbbment.

A fény a kijáratból érkezett. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, oldódott körülötte a sötétség. Már nem volt szüksége a falra mint támaszra, anélkül is biztonsággal ment előre, hogy folyamatosan fognia kellett volna a falat. Kezét beletörölte a nadrágjába, ami ugyanúgy átvette a barlang hidegét, mint az arca és a keze. A járat kitágult körülötte, és a kijárat közelében öblös teremmé nőtt.

Csak akkor vette észre, hogy majdnem szaladt. Ahogy a terem közepére ért, lelassította lépteit. A levegő melegebbnek tűnt körülötte, és erős akácillat érződött, mely bizonyára a barlang bejáratán át jutott be oda. Tényleg, jutott eszébe a fiúnak, akácerdő van a barlang körül. Megállt, hogy erőt gyűjtsön. A kijáratig – most már jól látta a derengésben – még egy enyhe emelkedő volt vissza. Amint ott ácsorgott, emlekedő és süllyedő hangok ütötték meg a fülét. A társai hangja volt. Nem lehettek messzire, talán közvetlenül a barlang előtt tanakodtak.

- Hé! – kiáltotta el magát a fiú, kieresztve a hangját. – Várjatok meg, itt vagyok!

Végre elérte a hasadékot, a barlang száját. Nagy igyekezetében ismét megcsúszott, de nem esett el – segítő kezek nyúltak felé és állították talpra.

- Azt hittem, itt hagytok. Kialudt a lámpám – mondta, és megkönnyebbülten rámosolygott a többiekre.

Kilépve a szabadba, hunyorogva megállt, kővé vált arcát a nap felé fordította és megfürdette magát annak melegében. Kijutott. Túlélte.

Eszébe véste, hogy tartalék elem nélkül soha többet nem mehet barlangi túrára.