Elveszve a sötétben

(Egy másik tavalyi ujjgyakorlat, míg a NaNóval küszködök:)

Hirtelen vacakolni kezdett a lámpája. Megállt, hogy megnézze, tehet-e vele valamit. Megütögette a lámpafejet, hátha csak elcsúszott benne valami. Meg is rázta a hengeres eszközt, mire a lámpa pislogott néhányat és újra teljes fényességével világított. A fiú megnyugodott és továbbindult.

Ahogy felemelte a fejét és végre nem a lámpát nézte, észrevette, hogy elmaradt a többiektől. Bizonyára nem vették észre, hogy megállt szerelni. Vállat vont és tovább araszolt a csúszós talajon, a keskeny alagútban. Alig tett néhány lépést, amikor a zseblámpája minden előzetes figyelmeztetés nélkül kialudt. A fiú ismét megállt, kipróbálta a korábban sikerrel alkalmazott praktikákat, de hiába. A lámpának esze ágában sem volt ismét kigyulladnia.

A fiú száját dühös káromkodás hagyta el. Ott állt a vaksötétben, egyedül, messze a kijárattól. Egyáltalán – merre van a kijárat? Hogyan fog tájékozódni? Hogy találja meg a többieket? Lehet, hogy észre se veszik, hogy már nem lépeget mögöttük. Mi lesz, ha itt marad teljesen egyedül, a hideg és idegen barlangban?

Mély levegőt vett, mert eszébe jutott, hogy semmiképp nem szabad pánikba esnie. Azzal csak a saját esélyeit rontaná. Tett még egy kísérletet a lámpa felélesztésére, de sikertelenül. Kinyújtotta üres kezét oldalra, ahol a járat falát sejtette, megpróbálta kitapogatni a határait. Nem sikerült egyenesre tárnia a karját – a fal olyan közel volt, hogy maga is meglepődött. Világosban valahogy tágasabbnak tűnt a folyosó. Kezét végigfuttatta a falon, kicsit előre, kicsit hátra, kicsit felfelé is, hátha talál valami kapaszkodót: egy vezetéket, korlátot, bármit. De semmit sem talált, csak a nyirkos, síkos falat tapintotta. A zseblámpát két térde közé szorította, kitárta mindkét karját, hogy eszébe véshesse, milyen széles is a folyosó. Behajlított könyökkel elérte mindkét oldalt. A magasságát nem tudta kitapintani, ahhoz túlságosan messzire volt a plafon.

Most, hogy már tudta, mekkora területen araszolhat tovább, kicsit megnyugodott. Olyan közel húzódott a jobb oldali falhoz, amennyire csak lehetett anélkül, hogy folyamatosan a nedves kőzethez kelljen dörgölőznie. Kezét a falon tartva indult tovább.

A sötétségben a legapróbb neszt is azonnal meghallotta. Mintha víz csöpögött volna nem messzire, de hogy előtte vagy mögötte van a hang forrása, azt elsőre nem tudta volna megmondani. Megállt, hogy a talajhoz súrlódó lába neszét is kivédje és belehallgatózott a csöndbe. A vízcsöpögés előtte hangzott fel.

Megpróbálta felidézni maga előtt a barlang alaprajzát, amit indulás előtt közösen tanulmányoztak a többiekkel. Ábel, aki már többször járt ebben a barlangban, azt mondta, hogy az egész olyan, mint egy nagy cső, kisebb-nagyobb duzzanatokkal tarkítva. Ha tehát tovább megy előre, előbb-utóbb el kell érnie e kijáratot. Nincsenek mellékágak, ahová betévedhetne.

Bizakodva haladt tovább előre. A keze már fázott a hidegtől, ami folyamatosan érte a nedves falnak köszönhetően. Áttette jobbjába a lámpát, és a másik kezével fogta a falat. Lassan lépegetett előre, a víz hangja felé. Nem emlékezett, hogy patak is van-e a barlangban, így nem tudta, hogy annak a hangját hallja-e. Remélte, hogy patakról szó sincs, mert nem szeretett volna bokáig vízben gázolni.

Hirtelen valami puhát érintett a keze. Riadtan visszakapta azt és megállt. Hallgatózott, vajon egy állatot érintett-e, hall-e bármilyen surlódó zajt, rovarlábak sercenését, csiga csusszanását? De tökéletes volt a csend, eltekintve az állandó és szinte már idegesítő vízcsöpögéstől. Óvatosan visszatette a kezét a falra, végigfuttatta ujjait az egyenetlen felületen. Ismét elérte azt a puha valamit. Megpróbálta kitapogatni, mi lehet az. Ahogy ujjai végigsimítottak a melegnek tűnő felületen, ráébredt, hogy mohát cirógat. Elmosolyodott. Moha. Az jó. Végre egy kis életjel!

Eszébe jutott, hogy akár kiabálhatna is. Hátha meghallják a többiek és visszajönnek érte. Kieresztette hát a hangját, harsogó hahót kiáltva a sötétbe. A hang egyik faltól a másikig csapódva visszhangzott végig a járaton. A fiú megriadt a saját hangjától, mintha sok-sok önmaga vette volna körül, ugyanazt kiáltozva. Mellőzte inkább a további kiabálást és meggyorsította a lépteit. Szinte azonnal megbotlott, majdnem orra esett. Lábával körbetapogatta az akadályt. le is hajolt, hogy ujjaival is megvizsgálhassa. A tárgy ugyanolyan nedves és síkos volt, mint a fal. Bizonyára egy kő volt az, amely kiállt a talajból, mely ugyanabból a kőzetből állt, amiből a fal. A fiú felállt és most már óvatosabban araszolt tovább. Nem hiányzott neki, hogy kitörje a bokáját a kiálló köveken.

Érezte, hogy emelkedik a padló a talpa alatt. Az emelkedő lankásan indult, tempóját le sem lassítva birkózott meg az első néhány tíz méterrel, aztán meredekebbé vált. A fiúnak meg kellett állnia, mert úgy érezte, elfogy a levegője, liheget. Biztos volt benne, hogy ha látna, most szürke páragomolyag ölelné körbe. Nem tudta, mekkora emelkedő vár még rá, inkább lassított az iramon.

Végre felért a dombon, ismét vízszintes talajt érzett a lába alatt. Térde jólesően kinyújtózott, és rádöbbent, hogy már nem hallja a vízcsobogást. Butaságnak tűnt, mégis becsukta a szemét, hátha még élesebb érzékelésre tudja késztetni a hallójáratait. De nem hallott semmit. Teljes csönd vette körül. Mélyet lélegzett. A barlang hideg, nyirkos levegője tüdeje legapróbb kis hörgőjéig hatolt, valami furcsa, kénes ízt hagyva maga után. Mintha egy rejtett forrás kipárolgása lenne, gondolta a fiú. Kén… csak ne legyen belőle sok, mert akkor nem jut ki élve innen.

Kinyitotta a szemét, olyan tágra meresztette, amilyenre csak tudta és előre nézett. Mintha halvány fény derengett volna messzire előtte. Megrázta a fejét, mert nem volt biztos abban, hogy mit lát. Hátha csak álmodja, annyira kívánja, hogy fényt lásson, hogy az érzékei becsapják. De amikor újra kinyitotta a szemét, a fényfolt még mindig ott volt.

Megkönnyebbülten mosolyodott el. Érezte, hogy arcizmai egészen elmerevedtek, ahogy keze is meggémberedett a barlang hideg levegőjében. Vágott egy-két grimaszt, felhúzta az orrát, sőt, még az arcát is megdörzsölte, hogy visszatérjen az élet az izmaiba, majd immár gyorsabban, továbbment.

A fény a kijáratból érkezett. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, oldódott körülötte a sötétség. Már nem volt szüksége a falra mint támaszra, anélkül is biztonsággal ment előre, hogy folyamatosan fognia kellett volna a falat. Kezét beletörölte a nadrágjába, ami ugyanúgy átvette a barlang hidegét, mint az arca és a keze. A járat kitágult körülötte, és a kijárat közelében öblös teremmé nőtt.

Csak akkor vette észre, hogy majdnem szaladt. Ahogy a terem közepére ért, lelassította lépteit. A levegő melegebbnek tűnt körülötte, és erős akácillat érződött, mely bizonyára a barlang bejáratán át jutott be oda. Tényleg, jutott eszébe a fiúnak, akácerdő van a barlang körül. Megállt, hogy erőt gyűjtsön. A kijáratig – most már jól látta a derengésben – még egy enyhe emelkedő volt vissza. Amint ott ácsorgott, emlekedő és süllyedő hangok ütötték meg a fülét. A társai hangja volt. Nem lehettek messzire, talán közvetlenül a barlang előtt tanakodtak.

- Hé! – kiáltotta el magát a fiú, kieresztve a hangját. – Várjatok meg, itt vagyok!

Végre elérte a hasadékot, a barlang száját. Nagy igyekezetében ismét megcsúszott, de nem esett el – segítő kezek nyúltak felé és állították talpra.

- Azt hittem, itt hagytok. Kialudt a lámpám – mondta, és megkönnyebbülten rámosolygott a többiekre.

Kilépve a szabadba, hunyorogva megállt, kővé vált arcát a nap felé fordította és megfürdette magát annak melegében. Kijutott. Túlélte.

Eszébe véste, hogy tartalék elem nélkül soha többet nem mehet barlangi túrára.