Hatodszor élem újra azokat a napokat. Hatodszor érzem úgy, hogy még mindig nem békéltem meg a helyzettel - de hát lehet-e egyáltalán bármikor is megbékélni? Elfogadni? Megérteni?
Az a legnehezebb - megérteni. Sosem fogom megtudni, hogy miért mentél el. Előjelek nélkül, betegség nélkül, hirtelen. Kétszer. Mert a mentőorvos egyszer visszahozott. Hogy aztán három és fél napig szenvedj az intenzíven. Hogy elbúcsúzhassunk tőled...
Holnap lesz 6 éve, hogy elmentél. És még mindig hiányzol.
Nem lehet tudni semmit. Mi lesz, mire számítsunk. Elér-e idáig, kell-e majd nekünk is menekülni?
Egyelőre csak a videók meg a képek vannak, a szomorúság és kétségbeesés a szemekben. A hír a hadba hívott fiúkról, apákról. A robbantások, tankok és havas latyak a lánctalpak alatt. A remény, hogy talán nem tart sokáig. És a kétség, hogy mi lesz, ha mégis...
Nincs senkim a határon túl, de gyakran eszembe jut egy lány, akivel még ált. iskolás koromban leveleztem (gyakoroljuk az oroszt!). Munkácson lakott, Irának hívták. Sosem találkoztunk, csak ajándékokat és fotókat küldözgettünk egymásnak magunkról. Aztán nyolcadik után megszakadt a kapcsolat, már nem tudom, miért.
Vajon hol élhet most? Munkácson van még? Van családja, gyerekei? Ő is átjött a határon vagy ott maradt? Fia van vagy lánya?
Rajta keresztül is fáj az egész. Hogy ide jutott a világ. Agybajosok kénye-kedvére van kiszolgáltatva mindenki, az ő beteg fejükben születik meg a gondolat százezrek, milliók sorsáról. És alig tehetünk valamit.
Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha nem állnak meg a határnál az oroszok. Két fiam van...
Az is imádkozzon, aki nem hisz semmiféle istenben. Hátha mégis...
Én is átestem rajta. Két éve tart a járvány, eddig megúsztam, most viszont, két oltás után (igaz, már elmúltak félévesek) csak elkaptam az omikront. És még örülhetek neki, hogy ezt.
Január végén két napos túrán voltam, a következő hét közepén jöttek a megfázásos tünetek. Gondoltam, most jött ki rajtam a szélfúttaság, merthogy helyenként olyan viharos és hideg szél fújt a Vértesben, hogy a kabát se védett meg tőle egészen. Máskor is volt már ilyen, nem aggódtam.
De mivel azon a pénteken és a szombaton is leginkább csak az ágyat nyomtam, köhögtem és az orromat törölgettem meg próbáltam kitalálni, mitől szédülök, a következő héten inkább végig home office-ban maradtam, biztos, ami biztos. Mivel pedig a Nagy is leesett a lábáról péntekre, kértünk hivatalos covid-tesztet a körzetitől.
Egy hete, szombaton jöttek ki a mentősök, és azon nyomban, az utcán ácsorogva le is teszteltek mind a kettőnket. A Nagy gyorstesztje rögtön pozitív lett, az enyém negatív, de vettek még egy mintát PCR-hoz. Másnap megjött az eredmény: pozitív. Még egy hét - immár nem önkéntes - karantén. Ráadásul a Kis Huligánnak is, mert neki nincs oltása, hiába nem volt tünete. (Nem sírt a munkahelye után, mit ne mondjak...)
Szóval, ezen a héten itthonról dolgoztam végig. Nem is kellett táppénz, minek, home office... A kedd délelőtt volt a legrosszabb, hihetelenül brutális, ki tudja, honnan jött gyomorfájdalommal, utána hányással. Attól legalább megkönnyebbültem. Döglöttem egész délután, másnapra már semmi bajom nem volt (mármint a többi tüneten kívül).
Azon már csak somolyogtam, hogy a doki bemondásra elhitte, hogy meggyógyultunk - kis köhécselés, szipákolás maradt, de az már nem érdekel senkit. Letelt a karantén, mehetünk, ahová akarunk. Gyógyultnak lettünk nyilvánítva, újabb teszt nem kell. Ilyen időket élünk. Még jó, hogy a körzetivel emilben lehet értekezni...
És legalább a harmadik oltástól megmenekültünk. Azt hiszem, nem is fogom "felvenni", minek...
Süt a nap, gyönyörű, félig téli (csak 3 fok van!), félig tavaszi (virágzik a téli jázmin meg a pipitér) idő van, délután elmegyünk kutyázni a menhelyre. Zserbó elpusztult...
Tudom, 451. Rég olvastam, most néztem meg az új feldolgozást (2018.), és kissé magamba zuhantam.
Nem tudom, hogy élhetnék olyan világban, ahol a könyvek utálnivaló, kártékony dolognak számítanak. Ahol a gondolkodás fölösleges, úgyis megmondják, miről mit gondolj, és ha eltérsz a normától, "gyíknak" számítasz. Ahol mindenki ellenség, aki nem olyan, mint az elvárható egyenember.
Erősen haladunk efelé. Amikor a biztonság és a jólét fontosabb, mint a szabadság, a gondolat szabadsága, és hagyjuk, hogy a technika és a mögötte álló hatalom uralkodjon felettünk.
Nem akarom, hogy a gyerekeim - és ha lesznek, az unokáim - ilyen világban nőjenek fel. Azt szeretném, ha olvasnának, mindent, minél többet.
Nem tudom, hogy akarok-e még írni. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon bármelyik írásom érdemes lenne-e rá, hogy valaki megtanulja, hogy megőrződjön a jövőnek. Fogok-e írni ilyet valaha is? Úgy érzem, nem vagyok elég okos és tehetséges hozzá. Olyan nagy baj, ha leginkább szórakoztatni szeretnék? Ha inkább írok meg valamit a szatíra és a humor eszközeivel, mint mélyen szántó gondolatok felvonultatásával? Nem is tudom...
Ahhoz, hogy legyen mit olvasni, írni kell. Mindenkinek, bárkinek, aki tehetséget érez magában és van mondanivalója. Rólunk, emberekről. Mesét, regényt, novellát, krimit, sci-fit, lektűrt, romantikust, történelmit, életrajzot, dokut. Bármit. Mindent.
...tényleg semmi nem elég jó!
Az se, ha van valakim, az se, ha nincs.
Az se, ha sok a meló, az se, ha kevés.
Az se, ha nem vagyok egyedül, az se, ha magam vagyok.
Az se, ha van időm pihenni, az se, ha pörgök.
Lehet, hogy a dokinak volt igaza, amikor azt mondta, hogy ki vagyok merülve. Szívesen elmennék fél évre valahová, ahol nem ismerek senkit, és ahol nem kellene törődnöm senkivel és semmivel. De egy hetet se tudok kivenni mostanában egészben. Még jó, hogy karácsonykor leálltunk egy hétre mindenhol, és inkább becsuktam a szemem, amikor valami munka sejlett fel a látóterem peremén. Igaz, amilyen vagyok, a maszek melót nem bírtam teljesen abbahagyni...
Még jó, hogy közel az erdő, bármerre megyek. Feltölt, megnyugtat. Alig várom, hogy tavasz legyen és kihajtsanak a mindenféle virágok, fák, bokrok. Némelyik már nekilátott, de félek, lesz még fagy... Aztán meg jön a meleg egyből, bundás bakancsból szandálba megint.
Dilis időjárás, dilis világ!
Macska lennék. Még mindig.
A doki szerint ki vagyok merülve. Hogy látszik rajtam a fáradtság. Meg hogy esetleg egy cihológus...
Nem is érzem magam fáradtnak. Illetve igen, ha tanulni kéne. Ahhoz már nincs se kedvem, se hangulatom. Még ha időm lenne is.
A nagyobb baj(om) az, hogy olyasmihez sincs energiám, amit pedig szeretek csinálni. Elkezdek egy novellát, és félbehagyom. Olvasás helyett csak punnyadok a tévé előtt, elalszom mindenen. Naponta legalább fél órát kellene tornázni - ez a minimum -, de képtelen vagyok felállni a kanapéról. Ha nincs előre betervezett túra a többiekkel, ki se mozdulok egész hétvégén. Pedig hiányzik az erdő. Meg a doki is mondta, hogy a kirándulás jót tesz. Mintha nem tudnám.
Lehet, hogy tényleg ki vagyok merülve.
De legalább már mindenkinek megvan a karácsonyi, szülinapi, névnapi ajándéka, elvertem egy rakás pénzt, és talán, nagyon talán, hétvégén már lesz fűtésünk is. Végre! Iszonyat sokba kerül a hősugárzóval fűtés...
Szombaton pedig - már nem is tudom, milyen hosszú idő után újra - színház! Ráadásul Rejtő, az egyik kedvencem, A szőke ciklon feldolgozása. Jót fog tenni. Nem kirándulás ugyan, legalábbis nem erdőbe. Jó lesz.
Néha szeretnék macska lenni. Az a sok alvás meg kényeztetés!...
Tessék, macska:
Egész nyáron vártam. Epedve, mint szerelmes az esti csókot. De nem jött. Aztán igen, és azt mondta, hogy nem. Jött egy másik, az is megnézte, és ő meg pláne azt mondta, hogy nem. Közben telt az idő, jött az eső, egyre hűvösebb lett. Reménykedtünk, hogy mielőtt igazán hideg lenne, mégis megoldódik.
Végre jött egy harmadik. Ő is megnézte, és végre nem azt kereste, hogyan nem lehetne, hanem azt, hogy hogyan igen. És hogy ki tudna segíteni. Nem lesz olcsó, de elindult valami.
Ha szerencsénk van, karácsonyra lesz fűtésünk.
Addig meg hősugárzunk, ahogy és ameddig bírja a rendszer. A feszültség a vezetékekben nem nő, hanem csökken, a fejünkben ezzel arányosan viszont nő. Ezért fizetünk rohadt sok áramdíjat?! Hol van az a 220-230 V, aminek lennie kellene? Nincs sehol. Jobb időszakokban eléri a kétszázat. Mire elég az manapság? Éjjel mostunk, amikor a szomszédság elment aludni...
Mintha a sivár jövő vetülne előre, amikor a napnak csak egy bizonyos szakában lesz áram, egy másikban meg víz.
Nem is akarok olyan sokáig élni, nem is kell nekem unoka...
És a pasikkal is csak a baj van.
Simizzünk macskát! Nyafi legalább hízeleg és úgy tesz, mintha szeretne. Az élet apró örömei...
