Erdőben-berdőben

Csend. Madárdal. Virágtenger. Locs-pocs. Egyedüllét. Feltöltődés.

Ma nem egyedül. Mert néha a barátnőm is jönne velem. Hogy beszélgethessünk, ha már nem lehet leülni egy kávézó teraszára, kapucsínó-kávé-sör mellé. Elvittem a kedvenc erdőmbe.

Ritkán jár arra más ember rajtam kívül, csak egyszer volt, hogy idegenekkel találkoztam a patak partján. Nem zavar senki. Csak bandukolok, néha lehajolok egy keltikéhez, hogy közelebbről is beszívjam az illatát vagy lefotózzam. Megölelek egy fát - energiát ide! -, nézem, ahogy két őz átugrik előttem a domboldalba. Kerülgetem a vaddisznók túrta gödröket, pocsolyákat. Próbálok nem elsüllyedni a zsombékosban - van arra vizenyős terület is elég! Élvezem a nyugalmat.

Ebbe engedtem be ma Anikót. Sétáltunk, beszélgettünk, hallgattunk. Napoztunk. Sajnálkozva néztük a patak mellett heverő két kisborjú holttestét. Hogy kerültek oda, mi történt velük, rejtély. Talán a közeli tehenészetből szöktek meg. 

A kiserdőben rendületlenül figyel és véd az erdő szelleme -furcsa is lenne, ha menne valahová, hiszen fából faragott szobor a szentem. Kedves alkotás. Arrafelé is elmegyek néha. 

Reménykedem, hogy nem jönnek vissza a reggeli fagyok, ha meg mégis, nem maradnak sokáig. Rá kellene szoknom, hogy reggel megyek járni egyet, meló előtt. Mert a déli sétára mostanában valahogy nem jut időm, pedig volt olyan időszak, amikor be tudtam iktatni a home office-ba. Csak - nem szeretek korán kelni. De a szükség törvényt bont, ahogy mondani szokás.

Itt a tavasz, végre, végre, talán még a depimre is jó hatással lesz...