Új-régi

Azt mondják, ha véget ér valami, jön helyette valami új. Egy frászt. Nem új jön, csak marad a régi. Ami azelőtt volt. Ami véget ért. Maradok egyedül. De nem baj. Biztos így kellett történnie. Mondjuk, ez hülyeség...

A magam bajai nélkül se unalmas az élet mostanában errefelé. A péntek esti jégeső minket ugyan megkímélt - itt csak borsónyi jegek estek -, de anyuéknál komoly károkat okozott. Szerencsére van lakásbiztosításuk, a biztosító majd kifizeti. Előbb-utóbb. Nem fogják elkapkodni, az biztos. De a tető nem ázik be - legalábbis a házon -, lesz másik autó, amivel járni lehet. A veteményest helyrehozni nem lehet, oda a munka, az energia, amit rááldoztak eddig. Anyunak ez a legnagyobb bánata. Megértem.

Jövőre nem lesz veteményes. Helyette 2-3 magaságyás. Elég lesz az is, amilyen klíma kezd kialakulni mifelénk. Ki győz annyit öntözni?!

Álmos vagyok. Az éjjeli túra után nem aludtam túl jól. A telóm a barátnőm kocsijában maradt, képet nem tudok mutatni, egyelőre. Majd, ha visszaszereztem. Most meg alszom egyet...

Válaszúton

Van, akinek nincs, van, aki nem talál, én meg válogathatok. Munkahelyek között. Egy-két héten belül kiderül, hogy melyik lesz a befutó. Az egyikre már járok, most csak besegíteni, de már várják, hogy menjek mindennap. De valahogy nem akarok... Megszoktam a home office-t, nekem nagyon bejött. Gondolom, a többi introvertáltnak is. 

Biztos ezért (is) tetszik jobban a másik lehetőség. Nem kellene mindennap ott ülni, és ha úgy adódik, dolgozhatok itthonról is. Maradna mellette időm tanulni. Ha már egyszer elhatároztam, hogy befejezem a sulit és levizsgázok végre, még idén. 

Egy másik dologban már döntöttem - kénytelen voltam. Nem akartam beoltatni magam, nincs ebben semmi oltásellenesség, egyszerűen nem vagyok biztos benne, hogy hosszútávon se lesz belőle semmi bajom. Még nagyon új, még alig ismerik a mellékhatásait (valami biztos van, akkor is, ha csak a többi mellékhatásairól lehet olvasni), és jobban szerettem volna várni, legalább őszig, amikor már jobban látszik, hogy mire számíthatunk. 

De a múltkori túrán nem mehettem be a múzeumba, mert nem volt vakcinaigazolványom, és a múlt hét elejére az is kiderült, hogy folytatódik a kvíz, végre, de oda is csak oltottak mehetnek. Maradjak ki abból is? Hát nem. Úgyhogy felfújtam magam, regisztráltam, és három napon belül be is oltottak. Pfizerrel. A másodikat majd július elején kapom. Úgyhogy ezt letudtam. 

Nem tudom, mi lesz, ha a covid "belesimul" az életünkbe. Ha olyan lesz, mint az influenza. Ha lesz valaha olyan. Nem tudom, ki tudjuk-e pihenni magunkat valaha, mikor jutok el oda, hogy nem érzek állandő fáradtságot. Mikor tudok mással is foglalkozni a meló mellett. El vagyok maradva a túrabloggal is - majdnem minden hétvégén mentem valamerre, de arra már nincs energiám, hogy blogoljak is róluk. Pedig elkezdtem...

Olyan jó lenne kicsit kivonulni a világból! Megint elmenni valamerre egyedül, erdőbe, ritkán járt ösvényeket taposni. De idén nyáron erre nem futja, teraszt építünk... Mondjuk, ennek örülök. Végre lesz egy rendes teraszunk, amin nem billeg az asztal, a szék lába nem süpped bele a földbe, és olvasgatás közben nem futkosnak hangyák a lábamon.

Vannak azért jó hírek is, aminek örülhetek. Ugyebár.

Május? Tényleg?

 Nem hiszem el: május 7-én, amikor már szandálban kellene grasszálni az utcán, mindössze 11 (!!!!!) fok van! Celsiusban. És esik az eső, fúj a szél, legszívesebben nem mennék sehová, pedig estére salsa van betervezve. Mert újra járunk. Végre.

A táncteremben hideg lesz (fűtés a múlt héten se volt már), mehetek meleg nadrágban meg pulóverben. Aztán az első negyedóra után majd megsülök, mert addigra jól bemelegszünk.

Igazi tavaszt szeretnék! Kérlek, időjárásfelelős, engedd sütni a Napot, sokat és melegen! Főleg, mert hétvégére kertészkedést tervezek. Az esőnek csak a gazok örülnek, nőnek, mint a bolondgomba...

Elfáradóban

 Nem tudom, hogy a vírushelyzet-e az oka, nem hiszem. Abba a szerencsés csoportba tartozom, amelynek tagjai nem bánják, ha sokat kell otthon dekkolniuk. Akik jól eldolgozgatnak egyedül is, kényelmesen, ugyanolyan hatékonyan, mintha az irodában kellene üldögélniük.

Igen, én is introvertált vagyok. De az utóbbi napokban kerülget valami ok nélkülinek tűnő búbánat, indokolatlan sírhatnékkal keverve. Pont úgy, mint amikor belevágtam egy természetemtől teljesen idegen tanfolyamba kényszerből, az anyagi biztonság megteremtésének lehetőségét látva benne. Amikor azt hittem, bírni fogom, menni fog, bár utáltam minden napját. Aztán nem bírtam tovább és otthagytam az egészet. Sose leszek mérlegképes könyvelő.

Most újra ezt érzem. Kényszerből belevágni egy új melóba, kizökkenni a nyugalomból, alkalmazkodni egyszerre három emberhez. Gondolatban mérgelődni a túlbonyolítós munkamódszereiken, belegondolni abba, hogy évente mekkora erdőt pusztítanak ki vele. De nem fogom megváltoztatni őket, belebetonozták magukat a papírpazarlós mániáikba. Nincs türelmem hozzájuk. Nem vagyok biztos benne, hogy velük akarok dolgozni.

Olyan jó lenne megint napi nyolcban az Egyesnek dolgozni! Régi, szép idők...

Nyugit akarok. Vagy legalább két hét szabadságot valahol, ahol nincsenek emberek. Vagy legalább nem ismer senki. Vissza kéne mennem Sopronba. Erdőt járni. Ott még oltási igazolvány se kell. Úgy sincs. Úgyse lesz. 

Még egy darabig...

Időmenedzsment

Valaha, boldogult főiskolás koromban tanultunk ilyesmit. Hogyan tervezzük meg az időnket, hogy mindenre jusson? Vagy legalább, hogy minél többet hozhassuk ki egy napból. 

Volt idő, amikor alkalmaztam is a tanultakat. De aztán folyton közbejött ez meg az, és borult az egész terv. Vagy ez maradt ki belőle, vagy az, vagy mást kellett beiktatni. Így aztán szép lassan abba is hagytam az egészet.

Mostanában akadt a kezembe a füzet, amiben annak idején a napi beosztásomat vezettem, és karonöltve ezzel a könyvvel, amit épp most olvasok (néhány másik mellett), és arra gondoltam, újra alkalmaznom kéne a módszert. Azt ugyan nem hiszem, hogy pontos napi menetrendet állítok össze - valószínűleg úgyis folyton közbejönne valami -, de kicsit jobban odafigyelhetnék arra, hogy mivel töltöm azt a pár órát, amikor nem kell dolgoznom.

Első lépésként - amit már néhány napja bevezettem - csökkentettem az aktivitásom a F.bookon. Kiléptem egy csomó csoportból, visszavontam a követést egy rakás oldalon. Ennyivel is kevesebb lesz az olvasnivaló, és talán kevésbé ragadok ott, ha belépek utánanézni valaminek. Nagyobb aktivitást - ami nem megosztást jelent - úgyis már rég az Instán mutatok, ahová amúgy se megyek fel minden nap.

Több időt akarok tölteni olvasással, kertészkedéssel, pilatesszel vagy jógával (mikor melyikhez lesz kedvem), napi sétával, és talán az íráshoz is visszatalálok végre. Van két aktuális pályázat, amire mindenféle ötletek körvonalazódnak a fejemben. Csak neki kéne veselkednem és megírni őket. 

Majd mesélek, hogy haladok ezzel az időbigyós projekttel...

Erdőben-berdőben

Csend. Madárdal. Virágtenger. Locs-pocs. Egyedüllét. Feltöltődés.

Ma nem egyedül. Mert néha a barátnőm is jönne velem. Hogy beszélgethessünk, ha már nem lehet leülni egy kávézó teraszára, kapucsínó-kávé-sör mellé. Elvittem a kedvenc erdőmbe.

Ritkán jár arra más ember rajtam kívül, csak egyszer volt, hogy idegenekkel találkoztam a patak partján. Nem zavar senki. Csak bandukolok, néha lehajolok egy keltikéhez, hogy közelebbről is beszívjam az illatát vagy lefotózzam. Megölelek egy fát - energiát ide! -, nézem, ahogy két őz átugrik előttem a domboldalba. Kerülgetem a vaddisznók túrta gödröket, pocsolyákat. Próbálok nem elsüllyedni a zsombékosban - van arra vizenyős terület is elég! Élvezem a nyugalmat.

Ebbe engedtem be ma Anikót. Sétáltunk, beszélgettünk, hallgattunk. Napoztunk. Sajnálkozva néztük a patak mellett heverő két kisborjú holttestét. Hogy kerültek oda, mi történt velük, rejtély. Talán a közeli tehenészetből szöktek meg. 

A kiserdőben rendületlenül figyel és véd az erdő szelleme -furcsa is lenne, ha menne valahová, hiszen fából faragott szobor a szentem. Kedves alkotás. Arrafelé is elmegyek néha. 

Reménykedem, hogy nem jönnek vissza a reggeli fagyok, ha meg mégis, nem maradnak sokáig. Rá kellene szoknom, hogy reggel megyek járni egyet, meló előtt. Mert a déli sétára mostanában valahogy nem jut időm, pedig volt olyan időszak, amikor be tudtam iktatni a home office-ba. Csak - nem szeretek korán kelni. De a szükség törvényt bont, ahogy mondani szokás.

Itt a tavasz, végre, végre, talán még a depimre is jó hatással lesz...

Az írásról, manapság...

 Na, erről van a legkevesebb mondanivalóm. Az utolsó valamirevaló irományomat akkor követtem el, amikor a művészetterápián alternatív befejezést lehetett (nem volt kötelező) írni egy tanmeséhez. Persze, ez annyira rólam szól, hogy nem fogom megosztani. 

A másik irományom egy - nem is tudom, minek nevezzem, lett. Groteszk? Ironikus novellácska? Nem lett rossz, talán később kezdek még vele valamit. Meglátom.

És megint közeledik a november, a NaNo, de mivel a tavalyira nem volt elég energiám, lehet, hogy az ideibe be se szállok. Foghatom a tanulásra is, jobban fel kell gyűrnöm az ingem ujját, mint eddig, mert sose fogok levizsgázni. Idén biztos nem. Fene egye a számvitelt meg a pénzügyet...

Témák azért vannak a tarsolyomban, már csak kicsit több motiváció és nagyobb szorgalom kellene, hogy meg is írjam őket. Meglátjuk, mit hoznak a hűvösödő őszi esték. 

(Fotó: Blow-Up)