Ősz

(Zsu emlékére)

Összehúzta magán a könnyű kabátot, miközben befordult a kapualjba. Az őszi szél bekalandozott a vékony szövet alá és megborzongatta a lányt. Épp ideje volt, hogy hazaérjen. Szerencsés lesz, ha nem fázik meg. Csalóka volt az idő.

Felkapcsolta a villanyt a lépcsőházban és elindult felfelé. Elnyomott egy ásítást, és gondolatban már zubogtatta magára a forró vizet a zuhany alatt. A tőle telhető legkisebb zajjal nyitotta ki a bejárati ajtót. Levette a kabátját és szinte settenkedve indult a szobája felé.

A folyosóról nem volt közvetlen bejárat a birodalmába. Át kellett mennie a házinéni szobáján. Óvatosan lépett a puha szőnyegen, mintha attól tartana, hogy mégis megnyikordul alatta a padló. A halvány derengésben becélozta magának az ajtót és már majdnem elérte, amikor egy halk, bánatos hang szólalt meg mögötte:

- Hol volt ilyen sokáig, Zsuzsika?

Szinte megdermedt az ijedségtől. Lépni készülő lába félúton megakadt és úgy érezte, elakad a lélegzete is. A hang irányába fordult.

Az öregasszony összekuporodva gubbasztott az ágy tetején. Fehér hálóinge, hosszú, hófehér haja élesen elütött a sötét környezettől. Fehér madár a paplanon. A szeme nem látszott, csak néha csillant meg egy-egy betévedő fénypászmában. A lány mégis tudta, érezte, hogy őt figyeli. Megrovó, szomorú tekintet a dús szemöldök alól. Úgy érezte, mondania kell valamit. Nem hagyhatja ott egyetlen szó nélkül az asszonyt, ha már egyszer őmiatta virrasztott. Majdnem éjfél volt.

- Moziban voltunk a barátaimmal - felelte végül. - De itt vagyok, tessék nyugodtan lefeküdni! Jó éjszakát!

- Aludjon jól, Zsuzsika!

Becsukta maga mögött a szobaajtót és lezökkent az ágy szélére. Hitetlenkedve bámult maga elé. Még sosem fordult elő, hogy háziasszonya őmiatta ébren maradt volna. Mi ütött belé? Most kezd aggódni érte? Két hónap után? Sosem vette észre, hogy az öregasszony különösebb érdeklődést tanúsított volna a dolgai iránt. Betartotta a kötelező három lépés távolságot. Udvarias volt, de kimért. Néha beszélgettek, de sosem merültek bele túl mélyen semmiféle témába.

Nem értette, mi ez a hirtelen változás. Vagy csak azért érezte hirtelennek, mert sosem szentelt túl nagy figyelmet szállásadónője érzelmeinek? Mert nem törte magát, hogy a szívébe férkőzzön? Nagyon megfelelt neki a helyzet úgy, ahogy volt. Ott lakott a kényelmes, tágas lakás egyik szobájában, élte a maga életét, miközben az öregasszony is élte a magáét.

Felsóhajtott és vetkőzni kezdett. Fáradt volt mindenfajta magvasabb gondolathoz. Füléig húzta a takarót és szinte rögtön elaludt.

Szombat volt, két héttel az első eset után, amikor is az asszony ébren várta a hazatértét. Azóta többször előfordult, hogy a szomorú hang fogadta megérkeztekor a lányt egy-egy esti program után. Az utóbbi időben már előre hallotta a mindig egyforma hangot az ismétlődő kérdést suttogva. Megborzongott tőle. Nem érezte természetesnek.

A napfény beáradt a ritka szövésű függönyökön, rávetült a porcelán teáskészlet kecses darabjaira, megcsillogtatta az ezüst teáskanalakat. Az asztal közepén, lapos, hosszúkás tálon kuglóf és aprósütemény sorakozott elegáns sorokba rendezve. Négy szék állt ott egymástól azonos távolságra elhelyezve. Se túl közel, se túl messzire egymástól.

Az öregasszony beleöntötte a friss teát a kannába. A konyhába tartott, amikor megszólalt a csengő. Megérkeztek a vendégek: három, magakorabeli asszony állt az ajtóban. Mértéktartó mosollyal csókolták meg egymást, miközben levették a kabátjukat. Besorjáztak a nappaliba és leültek az asztal mellé. Mindegyik a maga helyére.

A lány bekukkantott a nyitott ajtón, miközben elhaladt a nappali előtt. Kicsit megmosolyogta a négy öregasszonyt, akik szertartásosan teáztak, süteményt ettek és kipletykálták az elmúlt hét alatt összegyűlt híreket. Elkapta a háziasszonya felé villanó tekintetét - "Ne maradjon el sokáig, Zsuzsika!" - és hirtelen meglódult a szíve. Szinte kimenekült a lépcsőház hűvösébe. Úgy érezte, ott bent nincs levegő.

A közeli parkban kóborolt, cigarettázott és a többi embert figyelte. Leült egy padra, elővette az újságját és olvasni kezdett. Volt még ideje. A randevút későbbre beszélték meg, ráért volna még eljönni. De nem akarta az öregasszonyok fecsegését hallgatni a vékony falon át. Élvezte hát a napfényt, az illatokat, a levegőt a bőrén.

Pihent.

Korábban ért haza, mint szokott. Várta a sötétből előbújó hangot, amikor átment az asszony szobáján, de ezúttal elmaradt. Főbérlője csendesen aludt a takaró alatt. A lány meghökkent és bizonytalan nyugtalanságot érzett. Talán rosszul van? Vagy csak elfáradt a vendégfogadásban? Gyorsan beosont a szobájába. Fel sem kapcsolta a lámpát, sötétben vetkőzött le. Befészkelte magát a paplan alá és elaludt.

Homályos gondolat ébresztgette. "Valaki van itt. Valaki néz. Mi történt?" Félálomban kinyitotta a szemét és... Hideg futott végig a gerincén, majdnem felkiáltott a döbbenettől és az ijedségtől.

Az öregasszony ott állt az ágya mellett. Fehér kísértet, hosszú hálóingben, kibomló, arcába hulló hajjal a holdfényben. Ráncos, de puha kezével a lányt simogatta. Lényéből valami megmagyarázhatatlan szomorúság és sóvárgás áradt a lány felé. Olyan mély és megrendítő, hogy a lány hirtelen sajnálatot érzett a nő iránt. De ijedtsége nagyobb volt a sajnálatnál.

- Hagyjon aludni, kérem! - mondta rekedt, bizonytalan hangon.

Az öregasszony keze megállt a levegőben. Egyetlen hang nélkül megfordult és kiment. A lány még sokáig nem tudott elaludni.

A troli zötyögve tartott a következő megálló felé. Álmos arcú utasok zsúfolódtak össze a keskeny, ülések közti sávban. Egy gombostű sem fért volna el köztük.

A lány erősen kapaszkodott, hogy lábon tudjon maradni. Szeme minduntalan lecsukódott, feje mellére horgadt. Keveset aludt az utóbbi időben. Az öregasszony...

Többször is arra ébredt, hogy a nő ott áll az ágya mellett. Néha csak nézte, néha simogatta is őt. Ha észrevette, hogy a lány felébredt, megfordult és kiment. Sosem mondott semmit. Nem magyarázkodott.

A lány félt elaludni. Rettegett felébredni. Ha tehette, hajnalig nem tért haza, rótta az utcákat vagy a barátainál aludt. Az öregasszony szótlan, különös sóvárgása megviselte az idegeit. Az utóbbi időben az elköltözés gondolata foglalkoztatta.

A troli váratlan rándulással megállt. Az utasok előrelódultak, egymás nyakába esve riadtak fel félig alvó állapotukból. A lány elengedte a kapaszkodót, nekiesett az egyik ülésnek. Beverte a fejét és elájult. Azt sem érezte már, hogy leesik a lépcsőre és valaki a karjára lép.

A kórházban tért magához. Koponyaalapi törés. Kimerültség. Majdnem két napot aludt át. Alig kezdte kipihenni magát.

Látogatáskor megjelent az öregasszony. Zörgő szatyorban hozta a kötelező süteményt, gyümölcslevet. Alig beszélt, csak ült és a lányt nézte. Kis idő múlva felállt és távozott.

A lány csak a holmijáért ment vissza hozzá. Nem magyarázkodott. Egyszerűen bejelentette, hogy elmegy. Sosem látta többé az asszonyt.

Hideg szél kergette a megbarnult faleveleket és rövidesen leesett az első hó.

(2003.)

Élethamisítás

T. Sors!

Tájékoztatom Önt arról, hogy fel vagyok háborodva! Vegye tudomásul, hogy nem ezt vártam, nem erről volt szó. Itt valami nagyon-nagyon nem stimmel.

  Annak idején, amikor úgy döntöttem, hogy ismét meglátogatom eme árnyékvilágot - merthogy a mennyei nagy fényességet nem bírja az érzékeny szemem -, ígértek nekem mindenféle szépet és jót.
  Az elején rögtön azt, hogy milliomos családba születek, mindent a fenekem alá fognak rakni, tehát egy irinyó-pirinyót se kell megerőltetnem magam egész életemben. Persze, ha lázongósra venném a figurát, az ellen se szólna senki, elvégre egy milliomoscsemetének azt is lehet.

  Aztán arról is volt szó abban az ígérvény-féleségben, hogy sikeres leszek, szép és okos, mindenki el lesz ájulva kivételes intelligenciámtól, hibátlan alakomtól és páratlan tehetségemtől. Hogy miben is lennék tehetséges, azt már nem tudom, mert a papír azon a helyen elmaszatolódott.

  Ehhez képest kérem, semmi sem úgy van! Amikor kegyeskedtem megszületni, nem milliomosoknál találtam magam, hanem egy átlagos magyar családban, átlagos magyar szülőkkel, szerető rokonsággal és pár kutyával meg macskával. Semmit nem kaptam ingyen, mindenért meg kellett küzdenem, és többször el kellett vernem a tesómat is, hogy tudja, ki az úr a háznál.

  Szépségem annyira rejtett volt, hogy senki se vette észre, kivételes intelligenciámat pedig - a többiekre való tekintettel - úgyszólván dugdosnom kellett, hogy mások ne érezzék tök hülyének magukat mellettem. Tehetségemet mások szolgálatába kellett állítanom és már rég letettem arról, hogy megvalósítsam önmagam.

Lassan itt állok - heverek - a sír szélén, és visszanézve az árnyékvilágban eltöltött életemre meg kell állapítanom, hogy engem csúfosan átvertek. Ezért kérem a T. Sorsot, szíveskedjék felülvizsgálni az általa nyújtott csapásokat és áldásokat, mert azok valahogy nem igazságosan lettek elosztva! Helyzetemet tekintve itt bizony csalás és hamisítás esete forog fenn.

Gyors intézkedésében bízva,

tisztelettel:

Egy sorscsapott

(2007.)