Vagy örvény, nem is tudom, melyik. Ahogy azt se, hogy magam miatt vagyok levert, kedvetlen és motiválatlan vagy a környezet az, ami lehúz. Az ország, amiben élek. A világ, ami körülvesz.
Egyre kevésbé bírom lélekkel a körülöttünk zajló eseményeket. Olyan jó lenne "csak úgy" élni, foglalkozni a magam kis dolgaival abban a megnyugtató tudatban, hogy a világ - na jó, elsősorban az ország - jó felé halad, hogy fejlődünk, amiben csak lehet és mindent megteszünk - megtesznek, akik döntési helyzetben vannak - azért, hogy a gyerekeink és az unokáink is itt akarjanak majd élni. De hiú ábránd marad mindez. Már a Nagy is - aki amúgy elég béketűrő természet - eljutott odáig, hogy talán külföldre kellene menni dolgozni-lakni...
Mondhatnám, hogy menjen, menjenek, én maradok, nekem már mindegy. De nem, nem az.
Szeretem ezt a házat, a kertet, ami lassan olyanná növeszti magát, amilyennek látni szeretném. Szeretem a környező dombokat, a kilátást délre, az erdőt a közelben és távolabb, ahová bármikor kimehetek járni egyet a kutyával. Vagy egyedül - bár ez, amióta itt van Csibész, egyre ritkábban opció.
És ne mondja azt senki, hogy nem kell a politikával foglalkozni, ne hallgassak híreket, törődjek csak a magam dolgával. Nem jön össze, ha akarom se. Nem vagyok vak, se süket, a hírek körülvesznek a buszon, az idióta plakátokon, az elkapott beszélgetésekben. Visszaköszönnek a vicces tartalmakban is. És nem tetszik, amit látok, hallok.
Remetének kéne lenni valahol, egy erdő mélyén, a kis komfortos hordócskámban. Persze árammal és vízzel, mert ahhoz már hozzászoktam. Meg legyen net is, ha posztolni szeretnék a blogomba. Valamelyikbe.
És jó lenne, ha segítene valaki vagy valami, hogy elfelejtsem azt az önző és hiú hímneműt, aki a viselkedése dacára is hiányzik...
