Labdák

Muszáj lesz már leütnöm azt a labdát, amit az Élet megint feldobott nekem. Hiába is kapálózok ellene, úgy tűnik, nem szabadulok.

Írtam már, hogy többször is nekirugaszkodtam a számviteli képzésnek, először rögtön bele a sűrűjébe - mérlegképes könyvelő tanfolyamon. Aztán rájöttem, hogy kevés az alaptudásom hozzá (meg a képző szerv se volt a helyzet magaslatán), és átmentem egy másik céghez pénzügyi-számviteli ügyintéző tanfolyamra. Senki se várta el tőlem, hogy elvégezzem, de úgy éreztem, ha már dolgozom benne, legyen hozzá papírom is, mert sose lehet tudni, és mi amúgy is ilyen papírmániás bürokrata nemzet vagyunk.

Szorgalmasan ültem az órákon - online -, figyeltem, jegyzeteltem, értettem. De a gyakorlásra valahogy sose jutott idő ilyen-olyan okokból. Végül úgy döntöttem, hogy nem fejezem be a tanfolyamot, nem vizsgázok le. Nem tudnék mindkét tárgyból felkészülni, és ahogy a hazai törvénymódosítgatási helyzetet elnézem, idegem se lenne folyton azt figyelni, hogy mi változik 10 percenként adóügyben... Úgyhogy írtam az iskolának, hogy végeztem a témával.

Erre nemrég jött egy értesítés, miszerint indítanak külön tanfolyamot pénzügyből és számvitelből. Tehát lehetek "csak" számviteli ügyintéző, nem kell az általam utált pénzügyet is tanulni. Ugyanaz a szuper tanár, ugyanaz a tananyag - gyakorlatilag ismételnem kéne. Meg sokat gyakorolni. De csak számvitelt.

Elgondolkodtam. Belevágjak újra és végre végigcsináljam? Akarok én még vizsgázgatni? Kell nekem plusz stressz az életembe, amikor így is van elég? De most már több időm van, ráérnék esténként tanulgatni. Meg túra is kevesebb van (hacsak nem csinálok magamnak még néhányat), jön a hűvös ősz, nem szív le a hőség. Szóval, minden adott a tanuláshoz.

Hétfőig el kell döntenem, hogy nekiállok-e. Ha igen, most már nem adhatom fel. Tépjek le egy százszorszépet és számoljam ki a szirmaival, hogy igen vagy nem? Inkább alszom rá még egyet...

Furaságok

Visszamentem. Csak kíváncsiságból, unalomból, kalandvágyból. Meg a hátha is ott leselkedett valahol a társra váró agytekervények között.

Persze, hogy a társkeresőről van szó! Most egy másikra regisztráltam, de rá kellett jönnöm, hogy 80%-ban ugyanazok a hímneműek vannak fenn ott is, mint a másikon. És jellemzően ugyanaz a korosztály keres meg. Akikkel nem sok közös pontunk van. 

Aztán, váratlanul, amikor már nem is érdekelt az egész, rám írt valaki, akivel - mint kiderült - rengeteg közös pontunk van. A következő hétvégén eljött velem kirándulni - megkíméltem, elsőre csak egy 5-6 kilométeres köröcskére vittem el -, és még koncertre is elkísért. Rocker létére latinos-swinges zenét hallgatott velem (megjegyzem, szuper volt!).

Két napra rá pedig kiderült, hogy limfómája van. Fél mondattal említette ugyan, hogy van egy nyirokcsomó-duzzanata és volt biopszián, de még nem kapta meg az eredményt. Akármi is lehetett volna. De nem akármi lett, hanem Hodgkin-limfóma. Ezt a hetet a kórházban tölti. Túl van az első kemón. Ripsz-ropsz. Hétfőn még "csak" nehezen vette a levegőt, csütörtökön már kemó. 

Én meg itt ülök, csetelek vele minden nap - ráér, ugyebár, mit is csinálhatna egész nap? -, tegnap bementem meglátogatni. Elvileg hétfőn vagy kedden hazamehet. A lakásba, ahol egyedül él. Vagy a házba, amit nemrég vett meg és fel kéne újítani itt-ott. Egyik helyen sincs segítsége. Az anyja messze él.

Tudja, hogy nem igazán ideális a helyzet párkeresési szempontból. És még finoman fogalmaztam. Épp csak elkezdtünk barátkozni, egyikünk se siettet semmit, és nem is akarunk elsietni semmit. Van időnk, gondoltuk. 

Tervezünk még közös programokat. Ha elég jól érzi majd magát hozzájuk. Meg, ha már tudja, milyen gyakran kell kezelésre mennie és utána mennyire lesz jól. Meg hány kezelés és meddig. 

Nem szívesen hagynám magára, de mindazzal, ami a hátam mögött van, nem akarok még egyszer elveszíteni valakit, aki közel áll hozzám. Jó, jó, tudom, aránylag nagy esélye van a gyógyulásra. De a tüdeje is érintett. Rizikós. De szeretném, ha meggyógyulna. És nem újulna ki.

Azt mondta, neki az is jó, ha csak barátok vagyunk. Ja. Most még. És mi lesz, ha már nem lesz ez elég? Vagy ha közben találkozom valaki mással? 

Biztos túl jó dolgom volt mostanában. Sehol semmi nehézség - vagy nem olyan, amivel meg ne birkóztam volna. Hát tessék, most kaptam egyet. Vagy nem. Még nem egészen. 

Nem egyszerű az élet...

Kell-é nekem kiskutya?

Mióta Zserbót januárban elvesztettük, csak a két macska boldogít minket. Elkényeztetett, finnyás hátramozdítók, madár-, gyík- és vakondpusztítók, de mi szeretjük őket. Sokáig úgy gondoltam, nem is kell kutya, elég a macskanépség. Különben is, rettentően megsértődnének, ha hirtelen megjelenne mellettük egy ősellenség. 

Aztán március körül - vagy febuár vége volt? - már egyre inkább éreztem, hogy jó lenne egy négylábú társ, aki elkísérne kirándulni, aki rendre szoktatna (ne aludjak hétvégén sokáig), aki mellettem lenne, amikor magányosnak érzem magam (a fiúktól eltekintve, persze).

Már két hete túl vagyok az állatmenhely "interjúján", bármikor mehettünk volna, hogy megnézzük a "kínálatot". Első körben ugyanis onnan szeretnék kutyust befogadni. 

De elbizonytalanodtam. Most hozzak egy kutyust, amikor egyre nagyobb az infláció, nemcsak a kenyér ára megy fel, hanem az állateledeleké, állatgyógyászati eszközöké, állatorvosé is? A macskák se fényevők, az oltások sincsenek ingyen. Biztos, hogy ebben a helyzetben kell még nekem plusz kiadás??

És a múlt héten úgy döntöttem, kell. Mindig volt kutyám(nk), kivéve azt a 10 évet, amikor a városban éltünk, a harmadikon. Egy telefon, még egy telefon, és ma végre ott álltunk a menhely előtt, és megismerkedtünk két szóba jöhető jelölttel.

Mit mondjak, egyik aranyosabb, mint a másik. Virgoncak, kíváncsiak, örökmozgók. Végül a kis tacsiszerű eb bűvölt el (-meg) egészen, aki egyelőre a Zsizsik névre hallgat. Azt a nyalakodást, amit az arcomon végzett, amikor felvettem! Bebújt a fejemen lévő kapucniba (esett az eső), mászott rám egyre feljebb, alig tudtam megtartani. Nagy öröm volt neki a kintlét egyébként is (kennelben lakik, mint a többiek), sok inger körös-körül, szagok, fű, falevelek. Hagyta, hogy vakargassam a füle tövét, masszírozzam a gerincét. (Mondjuk, ki nem örül ennek??)

A jövő héten még nem, de utána tuti, hogy elhozzuk! Egyelőre próbaidőre, és ha bírja a macskákat is (nem megenni) meg velünk is kijön, akkor marad. Már azt tervezem, hol lesz az ágya, hogy tudnánk megoldani a kijáratot, hogy ne nekem kelljen állandóan ki-beereszteni (mint a macskákat télen), mert kinti-benti kutyusnak szeretném. 

Újra lesz kutyám(nk)!! Izgatott vagyok. Jobb, mint egy pasi...

Letaglózva

Még mindig nem tértem magamhoz. Csalódott és lehangolt vagyok. Van még bárminek értelme ebben az országban? Ha fiatalabb lennék, már mennék is, minél messzebbre. Vagy legalább a gyerekek...

Egy hete ilyenkor még az egyik közeli falu bizottságában ültem, az emberek pedig csak jöttek és jöttek, kisebb-nagyobb szünetekkel. Nem volt összesen kétszáz választásra jogosult a faluban, és a háromnegyedük eljött, hogy leadja a szavazatát. Jöttek a fiatalok - már, aki otthon volt - és az idősek, némelyik bottal vagy járókerettel megtámogatva. Jöttek a nemzetiségek és a cigányok - utóbbiak sokan. Voltak, akikből még azt se néztem ki, hogy a saját nevén kívül bármit le tud írni vagy el tud olvasni. És lehet, hogy így is volt. De azt bizonyára tudták, hová kell tenni az ikszet...

Kis falu, mindenki ismer mindenkit. A bizottság tagjai is. Szinte nem volt ember, akivel ne váltottak volna néhány szót. A megjelenő családtagokkal ugyanúgy, mint a rég látott utcalakókkal. A hangulat - mondhatni - családias volt. Szabálytalanságot nem tapasztaltunk (ketten voltunk delegált számlálók), és még a fontoskodó, mindenttudó, begyöpösödött tagot is sikerült kibírni és helyre rakni...

Velünk mindenki rendes volt, nem politizáltunk. Akkor sem, amikor kimentünk a kisszobába enni, inni, fújni egyet. Mondhatni, kerültünk bármilyen témát, ami ronthatta volna a légkört. Úgyis mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ki miért van ott és milyen irányultsággal. S bár az eredmények ott is a fityisz győzelmét jelezték előre, legalább volt néhány szavazat másra is. Vidéken sincs minden veszve, de ezt a választást is elbuktuk.

Mint mondtam, mérhetetlenül csalódott vagyok. Legalább a kétharmad ne jött volna össze nekik! Legalább egy apró reménysugár ragyogott volna fel, hogy lesz jobb, lesz értelme itt élni, tervezni, lesz változás és lesz jövő. De már nincs. Se jövő, se remény. Süllyedünk vissza a múltba, és ki tudja, mi jön az '50-es évek után...

Én már valószínűleg nem megyek innen sehová. De nem akarom, hogy az unokáim - ha lesznek - itt nőjenek fel. 

Fájó napok

Hatodszor élem újra azokat a napokat. Hatodszor érzem úgy, hogy még mindig nem békéltem meg a helyzettel - de hát lehet-e egyáltalán bármikor is megbékélni? Elfogadni? Megérteni?

Az a legnehezebb - megérteni. Sosem fogom megtudni, hogy miért mentél el. Előjelek nélkül, betegség nélkül, hirtelen. Kétszer. Mert a mentőorvos egyszer visszahozott. Hogy aztán három és fél napig szenvedj az intenzíven. Hogy elbúcsúzhassunk tőled...

Holnap lesz 6 éve, hogy elmentél. És még mindig hiányzol. 

Szorongató napok

Nem lehet tudni semmit. Mi lesz, mire számítsunk. Elér-e idáig, kell-e majd nekünk is menekülni? 

Egyelőre csak a videók meg a képek vannak, a szomorúság és kétségbeesés a szemekben. A hír a hadba hívott fiúkról, apákról. A robbantások, tankok és havas latyak a lánctalpak alatt. A remény, hogy talán nem tart sokáig. És a kétség, hogy mi lesz, ha mégis...

Nincs senkim a határon túl, de gyakran eszembe jut egy lány, akivel még ált. iskolás koromban leveleztem (gyakoroljuk az oroszt!). Munkácson lakott, Irának hívták. Sosem találkoztunk, csak ajándékokat és fotókat küldözgettünk egymásnak magunkról. Aztán nyolcadik után megszakadt a kapcsolat, már nem tudom, miért. 

Vajon hol élhet most? Munkácson van még? Van családja, gyerekei? Ő is átjött a határon vagy ott maradt? Fia van vagy lánya? 

Rajta keresztül is fáj az egész. Hogy ide jutott a világ. Agybajosok kénye-kedvére van kiszolgáltatva mindenki, az ő beteg fejükben születik meg a gondolat százezrek, milliók sorsáról. És alig tehetünk valamit. 

Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha nem állnak meg a határnál az oroszok. Két fiam van...

Az is imádkozzon, aki nem hisz semmiféle istenben. Hátha mégis...

Omikron

Én is átestem rajta. Két éve tart a járvány, eddig megúsztam, most viszont, két oltás után (igaz, már elmúltak félévesek) csak elkaptam az omikront. És még örülhetek neki, hogy ezt.

Január végén két napos túrán voltam, a következő hét közepén jöttek a megfázásos tünetek. Gondoltam, most jött ki rajtam a szélfúttaság, merthogy helyenként olyan viharos és hideg szél fújt a Vértesben, hogy a kabát se védett meg tőle egészen. Máskor is volt már ilyen, nem aggódtam. 

De mivel azon a pénteken és a szombaton is leginkább csak az ágyat nyomtam, köhögtem és az orromat törölgettem meg próbáltam kitalálni, mitől szédülök, a következő héten inkább végig home office-ban maradtam, biztos, ami biztos. Mivel pedig a Nagy is leesett a lábáról péntekre, kértünk hivatalos covid-tesztet a körzetitől. 

Egy hete, szombaton jöttek ki a mentősök, és azon nyomban, az utcán ácsorogva le is teszteltek mind a kettőnket. A Nagy gyorstesztje rögtön pozitív lett, az enyém negatív, de vettek még egy mintát PCR-hoz. Másnap megjött az eredmény: pozitív. Még egy hét - immár nem önkéntes - karantén. Ráadásul a Kis Huligánnak is, mert neki nincs oltása, hiába nem volt tünete. (Nem sírt a munkahelye után, mit ne mondjak...)

Szóval, ezen a héten itthonról dolgoztam végig. Nem is kellett táppénz, minek, home office... A kedd délelőtt volt a legrosszabb, hihetelenül brutális, ki tudja, honnan jött gyomorfájdalommal, utána hányással. Attól legalább megkönnyebbültem. Döglöttem egész délután, másnapra már semmi bajom nem volt (mármint a többi tüneten kívül).

Azon már csak somolyogtam, hogy a doki bemondásra elhitte, hogy meggyógyultunk - kis köhécselés, szipákolás maradt, de az már nem érdekel senkit. Letelt a karantén, mehetünk, ahová akarunk. Gyógyultnak lettünk nyilvánítva, újabb teszt nem kell. Ilyen időket élünk. Még jó, hogy a körzetivel emilben lehet értekezni...

És legalább a harmadik oltástól megmenekültünk. Azt hiszem, nem is fogom "felvenni", minek...

Süt a nap, gyönyörű, félig téli (csak 3 fok van!), félig tavaszi (virágzik a téli jázmin meg a pipitér) idő van, délután elmegyünk kutyázni a menhelyre. Zserbó elpusztult...