Elfáradóban

 Nem tudom, hogy a vírushelyzet-e az oka, nem hiszem. Abba a szerencsés csoportba tartozom, amelynek tagjai nem bánják, ha sokat kell otthon dekkolniuk. Akik jól eldolgozgatnak egyedül is, kényelmesen, ugyanolyan hatékonyan, mintha az irodában kellene üldögélniük.

Igen, én is introvertált vagyok. De az utóbbi napokban kerülget valami ok nélkülinek tűnő búbánat, indokolatlan sírhatnékkal keverve. Pont úgy, mint amikor belevágtam egy természetemtől teljesen idegen tanfolyamba kényszerből, az anyagi biztonság megteremtésének lehetőségét látva benne. Amikor azt hittem, bírni fogom, menni fog, bár utáltam minden napját. Aztán nem bírtam tovább és otthagytam az egészet. Sose leszek mérlegképes könyvelő.

Most újra ezt érzem. Kényszerből belevágni egy új melóba, kizökkenni a nyugalomból, alkalmazkodni egyszerre három emberhez. Gondolatban mérgelődni a túlbonyolítós munkamódszereiken, belegondolni abba, hogy évente mekkora erdőt pusztítanak ki vele. De nem fogom megváltoztatni őket, belebetonozták magukat a papírpazarlós mániáikba. Nincs türelmem hozzájuk. Nem vagyok biztos benne, hogy velük akarok dolgozni.

Olyan jó lenne megint napi nyolcban az Egyesnek dolgozni! Régi, szép idők...

Nyugit akarok. Vagy legalább két hét szabadságot valahol, ahol nincsenek emberek. Vagy legalább nem ismer senki. Vissza kéne mennem Sopronba. Erdőt járni. Ott még oltási igazolvány se kell. Úgy sincs. Úgyse lesz. 

Még egy darabig...

Időmenedzsment

Valaha, boldogult főiskolás koromban tanultunk ilyesmit. Hogyan tervezzük meg az időnket, hogy mindenre jusson? Vagy legalább, hogy minél többet hozhassuk ki egy napból. 

Volt idő, amikor alkalmaztam is a tanultakat. De aztán folyton közbejött ez meg az, és borult az egész terv. Vagy ez maradt ki belőle, vagy az, vagy mást kellett beiktatni. Így aztán szép lassan abba is hagytam az egészet.

Mostanában akadt a kezembe a füzet, amiben annak idején a napi beosztásomat vezettem, és karonöltve ezzel a könyvvel, amit épp most olvasok (néhány másik mellett), és arra gondoltam, újra alkalmaznom kéne a módszert. Azt ugyan nem hiszem, hogy pontos napi menetrendet állítok össze - valószínűleg úgyis folyton közbejönne valami -, de kicsit jobban odafigyelhetnék arra, hogy mivel töltöm azt a pár órát, amikor nem kell dolgoznom.

Első lépésként - amit már néhány napja bevezettem - csökkentettem az aktivitásom a F.bookon. Kiléptem egy csomó csoportból, visszavontam a követést egy rakás oldalon. Ennyivel is kevesebb lesz az olvasnivaló, és talán kevésbé ragadok ott, ha belépek utánanézni valaminek. Nagyobb aktivitást - ami nem megosztást jelent - úgyis már rég az Instán mutatok, ahová amúgy se megyek fel minden nap.

Több időt akarok tölteni olvasással, kertészkedéssel, pilatesszel vagy jógával (mikor melyikhez lesz kedvem), napi sétával, és talán az íráshoz is visszatalálok végre. Van két aktuális pályázat, amire mindenféle ötletek körvonalazódnak a fejemben. Csak neki kéne veselkednem és megírni őket. 

Majd mesélek, hogy haladok ezzel az időbigyós projekttel...

Erdőben-berdőben

Csend. Madárdal. Virágtenger. Locs-pocs. Egyedüllét. Feltöltődés.

Ma nem egyedül. Mert néha a barátnőm is jönne velem. Hogy beszélgethessünk, ha már nem lehet leülni egy kávézó teraszára, kapucsínó-kávé-sör mellé. Elvittem a kedvenc erdőmbe.

Ritkán jár arra más ember rajtam kívül, csak egyszer volt, hogy idegenekkel találkoztam a patak partján. Nem zavar senki. Csak bandukolok, néha lehajolok egy keltikéhez, hogy közelebbről is beszívjam az illatát vagy lefotózzam. Megölelek egy fát - energiát ide! -, nézem, ahogy két őz átugrik előttem a domboldalba. Kerülgetem a vaddisznók túrta gödröket, pocsolyákat. Próbálok nem elsüllyedni a zsombékosban - van arra vizenyős terület is elég! Élvezem a nyugalmat.

Ebbe engedtem be ma Anikót. Sétáltunk, beszélgettünk, hallgattunk. Napoztunk. Sajnálkozva néztük a patak mellett heverő két kisborjú holttestét. Hogy kerültek oda, mi történt velük, rejtély. Talán a közeli tehenészetből szöktek meg. 

A kiserdőben rendületlenül figyel és véd az erdő szelleme -furcsa is lenne, ha menne valahová, hiszen fából faragott szobor a szentem. Kedves alkotás. Arrafelé is elmegyek néha. 

Reménykedem, hogy nem jönnek vissza a reggeli fagyok, ha meg mégis, nem maradnak sokáig. Rá kellene szoknom, hogy reggel megyek járni egyet, meló előtt. Mert a déli sétára mostanában valahogy nem jut időm, pedig volt olyan időszak, amikor be tudtam iktatni a home office-ba. Csak - nem szeretek korán kelni. De a szükség törvényt bont, ahogy mondani szokás.

Itt a tavasz, végre, végre, talán még a depimre is jó hatással lesz...

Az írásról, manapság...

 Na, erről van a legkevesebb mondanivalóm. Az utolsó valamirevaló irományomat akkor követtem el, amikor a művészetterápián alternatív befejezést lehetett (nem volt kötelező) írni egy tanmeséhez. Persze, ez annyira rólam szól, hogy nem fogom megosztani. 

A másik irományom egy - nem is tudom, minek nevezzem, lett. Groteszk? Ironikus novellácska? Nem lett rossz, talán később kezdek még vele valamit. Meglátom.

És megint közeledik a november, a NaNo, de mivel a tavalyira nem volt elég energiám, lehet, hogy az ideibe be se szállok. Foghatom a tanulásra is, jobban fel kell gyűrnöm az ingem ujját, mint eddig, mert sose fogok levizsgázni. Idén biztos nem. Fene egye a számvitelt meg a pénzügyet...

Témák azért vannak a tarsolyomban, már csak kicsit több motiváció és nagyobb szorgalom kellene, hogy meg is írjam őket. Meglátjuk, mit hoznak a hűvösödő őszi esték. 

(Fotó: Blow-Up)

Ismét nyeregben

Megint november van, és három év után újra belevágtam a NaNóba. Van az a tervem, aminek már kétszer nekiálltam, de nem jutottam vele dűlőre. Valahogy nem tetszett egyik változat se. Most újra elővettem, hogy egy harmadik variációban végre megírjam. Az első változatát. A harmadiknak. Na, mindegy, értitek, mit akarok mondani.

Nem haladok úgy, ahogy kellene, ha ezzel a tempóval folytatom, nem lesz meg harmincadikára az 50k. De valahogy nem is érdekel. Sokkal fontosabb, hogy rendszerességre szoktassam magam, minden nap ide üljek a gép elé és írjak. Ha 500 szót, akkor annyit, ha ötezret, akkor ötezret. Aztán lesz, ami lesz.

És kaptam egy kis plusz biztatást is: tegnap, az utolsó műv.terápián megdicsérték a mesémet. Többen is. Tetszett nekik. Azt mondták, tudok írni. Jól (ezt még a foglalkozásvezető mondta a múltkor). Olyan jólesett! A megerősítés mindig jól jön, főleg, ha az embernek olyan kevés önbizalma van, mint nekem. Az a minek írjak, úgyse érdekel senkit-típusú. De már ez se számít. Ha senki se fogja elolvasni. Ezzel a sztorival magamnak tartozom. Meg még valakinek, de ő már sose fogja elolvasni...

Úgyhogy billentyűzetre fel, és kattogjunk! Vagy legalább én.

Kedves

Igen jó hírt kaptam: az írásomat beválogatták a "Kedves" című, még idén megjelenő kötetbe! Nagyon jó érzés, hogy legalább néha nem írok hiába. 
Amennyire a kiadó köteteit ismerem, ez is színvonalas munka lesz. Büszke lehetek, hogy szerepelek benne.

És megint suttog a fülembe a kis manó, mondogatva, hogy "írj! Írj!". Szót kéne fogadnom. De tényleg...

4000 karakter

Milyen jó cím lehetne ez egy novelláskötethez! Nem? De.

Mióta L. elment, valahogy nem igazán érzek késztetést az írásra. Néha jön egy-egy ötlet, amit azonnal meg kell írnom, aztán elolvassa az, akinek szántam, és megy a fiókba (nincs is fiókom). Szóval, nem írok.
Csak fejben. Ötletelek. Mondogatom, hogy majd ekkor, majd akkor, majd erről, majd arról. Néha megtetszik egy pályázat, aztán el is felejtem. Másféle feladatok találnak meg az utóbbi években.

Talán ezért is hanyagoltam el ezt a blogot. Ki tudja, most, hogy jön az ősz meg a hosszú, téli esték, újra bekuckózok kedvenc fotelembe, és írok. Vagy csak alszom, mert igen-igen lusta tudok lenni.