Elkezdődött

Haj, de... Olyan nyögvenyelősen indult ez a NaNo nekem, hogy szörnyű! Küzdök a szavakkal, a bekezdésekkel, legszívesebben már most kitörölném a felét, de tudom, hogy nem érdemes. Igyekszem arra koncentrálni,hogy összehozzak egy használható első változatot, amiből majd, esetleg, lehet jobb is. Tudom, hogy a NaNo a mennyiségről szól és nem a minőségről, de akkor is... Fene kritikus tudok lenni magammal.

Remélem, nagyon, de nagyon remélem, hogy kussol az a bizonyos belső szerkesztő, és hagyja írni a grafománt. Legalább még 29 napig...

Már csak egy hét

Készülök a NaNóra - megettem majdnem egy egész zacskó gumicukrot.

Majd ha teszek valami érdemlegeset is, szólok.

Nyavalyák

Most állok neki harmadszor, és nem vagyok benne biztos, hogy tetszeni fog a legújabb változat. De ha az eleje nem tetszik, ha nem találom meg a hangot, a sztori igazi hangját, akkor hogy fogok végre istenigazából belecsapni a lecsóba?! 
Töprengek, szenvedek, legyintek, bámulok magam elé, aztán kezdem az egészet elölről.

Remélem, jót fog tenni a holnapi gyalogtúra. A friss levegő. Az erdő-mező. Bár lehet, hogy egyedül kellene mennem...

Mindjárt NaNo - de...

Nem elég, hogy belopózott az ősz hideggel és még több esővel, mindjárt itt a november is, ami köztudomásúlag a regényírás hónapja. A nyáron eltöprengtem rajta, hogy be akarok-e nevezni idén is, immár ötödször, vagy inkább az eddig megírt mindenfélét rázzam gatyába és csináljak legalább az egyikből egy kiadható változatot.
Aztán véletlenül - már ha vannak véletlenek - a szemem elé került a Könyvmolyképző pályázati kiírása, és bár nem az a kedvenc stílusom, amit ők szeretnek kiadni, úgy döntöttem, megpróbálkozom vele. Ezért aztán már most elkezdtem kigondolni a sztorit - ami mellesleg régóta bolyong a "kis szürke sejtjeim" között... 
Lehet, hogy tényleg kell az ösztönzés, egy komolyabb érv, hogy komolyabban vegyem az egészet.

Úgy tűnik, idén "rebel" leszek a NaNón, és egy megkezdett regényt fogok továbbírni harminc napon keresztül - és még azon is túl...

Öregapám, a csősz

- Nédd e, kislányom, öregapád van ezen a képen. A pernahajder kimenekűt a mezőre, a csőszgunyhóba, csak ne kelljen hallgatnia a zsémbeskedésemet. Mer’ neki zsébmeskedés vót, amikor az ivás miatt pörűtem vele. Tudod, kislányom, még a büszkeségemet is a sutba dobtam egyszer miatta!

A legnagyobb dologidő vót, nyáron, ű meg a kocsmába ment a barátjáho’, mer’ az ivás fontosabb vót, mint a munka. Én meg csak vártam, vártam, míg rám nem esteledett, aztán meguntam és elmentem a kocsmába. El én, ne nézz így rám, mint a többi asszony, akik kinn pletyká’tak a kapuba. Nem érdekűt engem akkor má’, hogy ki mit gondol, csak azt akartam, hogy öregapád hazagyüjjön. De hiába könyörögtem neki, csak nem gyütt. Nevetett rám a huncut nézésivel, tudod, milyen az, és azt mondta, ahogy szokta mindig:

- Te édes, nem vagyok én részeg!

Én meg fogtam magam, leűtem a kocsma lépcsőjire, és ott vártam. Hallottam, hogy sugdosnak a hátam mögött, de nem törődtem vele. Addig nem mozdútam, míg öregapád ki nem gyütt és fő nem ült a biciglijére. Akkor hazagyüttem én is.

Na, azután esett meg, hogy összepakúta a kislábost, a fazekat, meg a Bodrit, és kimentek a csőszgunyhóba. Azt má’ régebben átalakította, hogy hidegebb időbe is kinn maradhasson csőszködni, mer’ akkor többet fizetett a téesz. Meg úgyis szeretett ott kinn. A csirkéket is ott nevelte, amikor meg hazagyütt, hozta a maradékot, amit nem evett meg a hosszi nyári meg őszi hetek alatt.

A Bodri jó kutya vót, megvédett az mindent, embert, állatot, de a csirkehúst az is nagyon szerette. Azér’ vót madzagra kötve, hogy ne szaladgáhasson mindég a tyúkok után, látod.

Hogy mikor gyütt vissza öregapád? Hát rá pár hétre, amikor vadászás közbe kificamította a bokáját és úgy megdagadt neki, hogy nem tudta lehúzni a csizmáját. Fél napig tartott, míg hazaért, annyira sántított. A botjára támaszkodott, úgy bicegett át az erdőn meg a mezőn, a Bodri meg szaladt előre, azt kiabált, mint a veszett fene. Na, akkor kibékűtünk. Többet nem ment el ollan hosszi időre az öregapád csőszködni.

Én meg cipelhettem haza a sok edényt meg csirkeketrecet, apádékkal. Van ám róluk is valahol egy fényképem ennyi idős korukbó, mint most te vagy, hová is tűnt… Majd mesélek róluk is, csak most inkább aludjál.

(A kép forrása: www.fortepan.hu)

(Készült a Fortepan-mesék I. pályázatára)

Vidéki idill – avagy a látszat csal

Olyanok voltunk, mint az összeesküvők. Ahogy összegyűltünk a ház előtt, bámultunk előre gyanakodva, attól tartva, hogy kiderül. Pedro és José épp csak előjöttek a hátsó kertből a hírre, hogy a vándor fotográfus szemet vetett ránk. Tudtam, hogy néhány méterrel mögöttünk, a nyúlánk liliomok takarásában hevernek az ásók és a lapátok. Csak a szememmel intettem a férfiaknak, hogy meg ne szólaljanak. Nem tudhattuk, hogy a fickó, aki komótosan állítgatta a masináját, húzgálta egyformára az állvány lábait és hajtogatta felénk kiabálva, hogy „Mindjárt! Mindjárt!”, valójában mit akar.

Lejjebb léptem egy lépcsőfokot, tétováztam, hogy leüljek-e a kovácsoltvas asztal mellé. Ülve alig látszanék a képen, eltakarnának a paradicsompalánták meg a karók. Úgy meredeztek a virágágyás helyén, mint büszke trónbitorlók a leigázott nép fölött.

Hallottam a lányok kuncogását a hátam mögül, tudtam, hogy kamaszkoruk minden kíváncsiságával és bimbózó nőiségük hiúságával igyekeznek minél jobban látni és látszódni az ablak vasrácsai között. Kénytelen voltam rájuk pisszegni. Még csak az kellett volna, hogy kíváncsiságukat kielégítendő, beszédbe elegyedjenek az idegennel! Minél előbb elmegy, annál jobb. Az ásást be kellett fejezni, amint lehetett, és friss palántákkal elfedni a nyomokat.

Végül mégsem ültem le. A fickó odakiáltott nekünk, hogy mindenki maradjon, ahol van, így a legjobb, legtermészetesebb. Magasra emelte a villanófényt, harsányan visszaszámolt és elsütötte a gépet.

Úgy tűnt, meg van elégedve, mert nem akarta megismételni az egész procedúrát. A lányok félhangosan sugdostak, tudtam, hogy ha lehetne, behívnák az idegent egy frissítőre. Nem adtam meg nekik ezt az örömet. A tetem lába még kilógott a gödörből, amikor odahagytam, és előrejöttem a fényképész kiabálására. Ideje volt visszatérni.

A férfi látta, hogy nem vagyunk barátkozós kedvünkben. Még egyszer megköszönte hát, hogy lehetővé tettük számára „ennek a vidéki idillnek a lefotografálását”, összeszedte a holmiját és elballagott.

Néhány percig még nem mertem megmoccanni. Pedro és José közelebb óvakodtak, szemükben kérdéssel. Nagyot sóhajtottam – a megkönnyebbülés hosszú és súlyos sóhajával –, és a ház sarka felé intettem:

- Menjetek, ássátok el végre tisztességesen azokat a maradványokat! Tartok tőle, hogy valamelyik jóakarónk már beárult a grófnál, hogy lelőttük egy vadját. Azt akarjátok, hogy börtönbe csukjanak, és a lányok árvaházban nőjenek fel? Nyomás dolgozni, naplopók!

Szót fogadtak, én pedig visszamentem a házba, hogy lesózzam a szarvashúst.

(A kép forrása: www.fortepan.hu)

(Készült a Fortepan-mesék I. pályázatára)

Nekem ostor kéne...

Haj, mit is tehetne egy írogató ember, ha lusta, kényelmes, mindig van más, amivel foglalkoznia kell (lehet), ahelyett, hogy papírt-tollat ragadva végre leírná, amit gondolatban félig már megírt? Talán keresnem kéne valakit, aki ostorral áll a hátam mögött és nem csak csattintgat, ha tétovázom, hanem odacsap... Lehet, hogy már tele lennék hurkákkal, és most nem a bájos babahájra gondolok...

Szó, mi szó, nincs mentség számomra. Mintha mostanában minden téma rögtön elvesztené érdekességét, amint gondolatban végigjátszom. Amikor már tudom, mit lehetne kihozni belőle és hogyan, valahogy nem marad energiám, elszáll a lelkesedésem, és nem tűnik fontosnak, hogy meg is írjam. Mondhatnám, hogy a munka, a család, a három gyerek, stb., de - amellett, hogy ez mind igaz -, arra valahogy marad időm, hogy éjszaka vígjátékokat nézzek a neten nyelvgyakorlásnak álcázva...

Az is igaz, hogy egyszerűbb - és pihentetőbb - csak nézni és max. a szöveg megértésére koncentrálni (főleg, amikor a felirat elcsúszik az élőszóhoz képest), mint leülni és kezembe fogni a tollat. Meg írni is vele. Jó, egyszerűbb lenne rögtön begépelni a szöveget, de kövezzetek meg - én ilyen szempontból régimódi vagyok és jobban szeretem a tollat-papírt. Személyesebb, közvetlenebb, és jól össze lehet velük kucorodni a fotelben.

Mindezek után ünnepélyesen ígéretet teszek, hogy naponta minimum fél órát foglalkozom írással ezután. Nem csak gondolatban, hanem tevőlegesen is - tollal-papírral. Amolyan személyes ROW-t tartok, talán még be is számolok róla itt. Kezdhetném. mondjuk, a befejezetlen novelláim befejezésével...