Start!

Elindultunk. Találtam egy jó kis számlálót az oldalon, hát ide biggyesztettem a blogom szélére, hogy figyelni lehessen a haladásomat. Egyelőre nem rohanok.
És miért is ne most jött volna ki rajtam a megfázás, fulladásig köhögéssel, folyó orral és könnyező szemmel? Még jó, hogy van itthon apróbojtorján tea, ha eleget iszom belőle, vasárnapra talán meggyógyulok.
Mert NaNo ide vagy oda, hétfőn dolgozni kell menni...

Csak néhány perc

Elengedte az első lépcsőfokot, aztán a másodikat is, végül a harmadikra lépett rá. Mindig bizonytalan volt, melyiket is válassza a föld alól kibukkanó fényes, hideg lapok közül. Kicsit meg is billent, amint súlypontját a jobb lábára helyezte és gyorsan megkapaszkodott a korlátban, kezét előrébb csúsztatva maga mellett. Nem szeretett metrózni.

Nézegette a falra függesztett hirdetéseket, aztán a felfelé tartó emberek arcát kezdte vizsgálgatni. Nem voltak sokan. Délelőtt tízkor még a metró is néptelenebb, mint a reggeli, a délutáni csúcs vagy ebédidő táján. Mondhatni, lötyögősen elfértek az utasok a mozgólépcsőn, nem lihegtek egymás nyakába, és neki sem türemkedett senki az intimzónájába.

Benyúlt a nadrágzsebébe, megsimogatta a cetlit, amire a címet írta. Kiskakas utca 22. Nincs messze a Deák tértől, épp csak egy kanyar jobbra, egy balra és már ott is van. Várják. Milyen jó érzés azzal a tudattal tartani valahová, hogy várják! Elképzelte, ahogy sarujában felcsattog a másodikra – milyen fura, hogy ez a cím a kettesekről szól! –, egyet csenget, és már nyílik is az ajtó. Vidáman mosolygó barna fej, bentről kihallatszó kellemes zene (bár ezt csak feltételezi), talán egy kis huzat, mert valahol biztosan nyitva lesz egy ablak ebben a nagy melegben. Átadja a szatyrot, amiben az anyja sütötte pogácsát meg az üveg narancslevet viszi – szigorúan alkoholmentes bulit tartanak –, és beveszi magát a többiek közé. Csak ott lenne már!

Mélázás közben leért a mozgólépcső aljára, ügyesen maga mögött is hagyta, és kényelmesen kisétált a peronra. Ott sem voltak sokan. Benézett az alagútba, jön-e már a szerelvény, de nem látta, nem érezte a huzatot sem, amit maga előtt tol a metró. Kicsit hátrébb húzódott, közelebb a falhoz, a biztonságba. Ki tudja miért, mindig egy régen hallott gyászos eset jutott eszébe a sárga vonalon ácsorogva, amikor egy ismerősének az ismerőse a délutáni csúcsban a szerelvény alá esett…

Lopva szemügyre vette az utastársakat. Balról egy idősebb hölgy, botjára támaszkodva, jobb karján fonott kosárral, amiből néhány szál margaréta állt ki. A kinti meleg idő ellenére is kötött mellényt és mamuszt viselt, fején tarka kendő. Hiába, rossz a keringése… Kissé távolabb két fiatal, tizenéves fiúk – talán nem bírják már az utolsó napokat a szünidő előtt és lógnak a suliból. Az egyik szotyit rágcsál, a másik ütemesen bólogat a fülébe áradó zenére. A másik oldalon aktatáskás fiatalember, táskáját a falnak támasztja, és újságot olvas. Nem akar semmiről lemaradni vagy csak nem szereti a várakozást? Odébb anyuka két óvodás korú kislánnyal, épp magyaráz nekik valamit, föléjük hajolva, erősen tartva a kislányok kezét.

A szeme sarkából látta csak, hogy érkezett még valaki, de közben megérezte a huzatot, aztán elé villant a szerelvény lámpája és már meg is állt előtte a metró. Nyíltak az ajtók, néhányan kiszálltak, ő pedig gyorsan besurrant a legközelebbi bejáraton. Leült a szemben levő ülésre, ölébe fogta a szatyrot és várta a zökkenést, mely az indulást jelezte. Aztán becsukta a szemét és csak befelé figyelt. Önmagára akarta fordítani azt a néhány percet, ami a be- és a kiszállás között eltelik.

Talpán érezte a kocsi minden kis rezdülését, együtt hajolt a megállást megelőző lassításokkal, rándult az indulást jelző kis rántással. Ki tudja, miért, a forró nyárban lángoló őszi vers jutott eszébe, az őszi éjen izzó galagonyáról. Hangtalanul mondogatta magában, lehunyt szeme előtt mélypiros, apró kis gombócok villogtak csokorba kötve – a galagonya termései. Erdőszélen járt, hűsítő szellő simogatta az arcát, nap aranyozta sápadtságát. A közelben fává nőtt galagonyabokrok dőltek bele a háttérbe, némelyiken vacsorát csipegető kismadarak tanyáztak. Béke volt körülötte.

Hirtelen tétova érintés szakította ki kedves ábrándjából. Kinyitotta a szemét és tekintete egy aggódó szempárba kapcsolódott. A beszálláskor alig-észlelt utas állt előtte, kissé lehajolva, hogy magához térítse őt. Keskeny ajak mozgott a bajusz alatt, kérdezett valamit.

- Jól vagyok – válaszolta –, minden rendben.

- A végállomásra értünk – mondta az ajak. – Nem száll le?

- De igen, köszönöm, hogy szólt. Elábrándoztam – felelte.

Egymásra mosolyogtak. A bajusz gazdája félig elfordult és megjegyzést tett az éppen kinyíló ajtóra.

- Nem hallom – mondta –, siket vagyok – s már állt is fel, hogy kiszálljon.

A férfi kérdőn tekintett rá.

- De hát az előbb…

- Szájról olvasok. Nem vettem észre, hogy megállt a szerelvény, nem hallottam a hangszórót se. De most már minden rendben – tétován elmosolyodott. – Megyek is, mielőtt bezárul az ajtó.

Együtt léptek ki a metrókocsiból. A férfi fekete feje a mozgólépcső felé fordult, megint mondott valamit, majd észbe kapva visszanézett a lányra.

- Merre megy? – kérdezte.

- A Kiskakas utcába. Nincs messze – felelte ő.

- Elkísérhetem? – s felé nyújtotta a karját, mint régi filmekben a gáláns urak.

A lány tekintete a mozgólépcsőt kereste. Megint a csúnya, hideg fokok, megint a habozás, melyikre is lépjen rá…

- Igen, köszönöm – válaszolta aztán, belekarolt a férfiba, és együtt indultak neki a napfényre vezető útnak.

Vázlat

Már egy hetünk sincs, és kezdődik a NaNo. Én pedig még mindig nem írtam vázlatot, nem hoztam össze egy jó kis szereplőgárdát, sőt, még a főszereplőm nevét se tudom. Ja, és azt se biztosan, hogy melyik sztorit írom meg a kettőből, ami motoszkál bennem.
De szerencsére jövő héten szabadságon leszek, és bár nem állítom, hogy minden percemet az előkészületeknek szentelem majd - mert azt elefántcsonttorony hiányában nem tehetem -, igyekszem legalább az alapokat lefektetni, hogy ne menet közben kelljen mindent kitalálnom. 
Igaz, hogy az első nanós regényemet - három évvel ezelőtt - vázlat és karaktergyűjtemény nélkül, úgyszólván ad hoc módon írtam meg, és még mindig azt tartom a legjobbnak az elmúlt 3 novemberből... De kell az a vázlat, idén kell.
Azért előbb végignézem kedvenc sorozatom visszalévő 4 részét online...

Megint november

Közeledik a november, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy megkaptam az idei első nanós levelet a magyar csapat egyik koordinátorától, Tikától. Ami azt illeti, nélküle is érzem már a bizsergést az ujjaimban, bár egyelőre csak fejben válogatom az idei témámhoz a karaktereket, helyszíneket és eseményeket. Lassan le is kéne írnom őket, hogy ne november elsején kapkodjak. 

Persze még az is előfordulhat, hogy nem is azt a témát írom meg, ami hónapok óta munkál bennem, hanem előrántok egy másikat, egy könnyedebbet, de... Á, van még egy hónapom (majdnem), hogy döntsek! Mindenesetre az biztos, hogy az éjszakai plusz melókat hanyagolni fogom novemberben...

(Tika készített egy remek kis blogot, akit érdekel a téma, itt olvashatja!)

Az utca

(Részlet)

...Szeles április volt, a levegő hirtelen lehűlt azon a péntek estén, amikor nyakam köré kanyarítottam egy pulóvert és sétára indultam a városba. Kedvenc helyeimet akartam felkeresni – ahogy barátnőm javasolta, utoljára. Utoljára képzelve magam mellé őt, ahogy karolja a derekamat, egyszerre lépve masírozunk az autózajos utcákon.

Ha figyelt volna valaki, úgy láthatta volna, hogy ott megy egy nő, céltudatosan halad előre, tágra nyílt szemmel, élénken vizslatja a környezetét. Nem tudhatta volna, hogy tágra nyílt szememben a szellemváros képe tükröződik. Olyannak láttam mindent, amilyen az átépítések előtt volt, abban az időben, amikor ő meg én még összetartoztunk. Nem láttam a frissen térkövezett városközpontot, csak a poros kereszteződést, ahol egykor lámpa se volt, és az autósok kénye-kedvére bíztuk magunkat a másik oldalra való átjutás közben. Nem láttam a pasztellzöldre festett, hőszigetelt toronyházat se, csak a szürke, penészfoltos tízemeletest, aminek a lépcsőházába bemenekültünk egyszer az eső elől, és csókolózva vártuk ki a napsütést.

Nem láttam a jelent, csak a múltat újra meg újra, mintha átlátszó falú időgépben ülnék, mely a valóság üvegfalán át megmutatja a letűnt éveket, hónapokat, heteket.

Órákig bolyongtam így, letudva a megszépült városrészeket és a parkokat, ácsorogtam a ház előtt, ahol ő lakott, mielőtt világgá ment. Már csak a déli utcák voltak hátra, a kedvenc területünk, amely sokáig őrizte reformkori hangulatát. Tudtam, hogy azt is átépítették, lebontották a szép, magas ablakos, stukkódíszes, de omladozó házakat, kivágták a japán cseresznyefákat, hogy a helyükbe modern sorházakat építsenek, az utca túloldalán játszótérrel és kutyafuttatóval. Előre fájt a szívem, ha erre a dicstelen átalakulásra gondoltam, de nem hagyhattam ki.

Félúton odafelé úgy döntöttem, inkább hazamegyek és majd másnap, ragyogó napsütésben jövök el újra. Hátha a lábra kapó tavaszi napfény megszépíti a fehérre meszelt, vörös ajtós házsort, és könnyebb lesz elviselnem a látványt. Hátha nem hallom majd az ő hangját, amint élvezettel ecseteli a házak minden szépségét és dicséri eleganciájukat. Szakértő és szerető lélekkel.

De nem tudtam visszafordulni. A lábam makacsul vitt előre, mintha a cipőm a jóságos nyugati boszorka varászcipellőjévé változott volna. Csak trappoltam előre a szeles éjszakában, menet közben bújva bele a pulóverbe, hogy ne fázzak tovább. És egyszer csak ott voltam a sarkon, mely mögött a lakóparkká silányult kedves utca várt.

Akkor meghallottam a hangját.

- Nézd ezeket a delfineket! – mondta. – Kinek jutna ma eszébe ilyen játékos állatokat vésetni az ablaka alá? Ahogy a fejük kidomborodik a hullámok fölött, na, ez az igazi három dé!

Még egyet léptem – és ott volt előttem az utca, épen, sértetlenül, a tizenkilencedik század levegőjét lehelve az áprilisi éjszakába, mintha soha senki nem nyúlt volna a házakhoz, nem vágták volna ki a fasort, és nem építettek volna dizájnos fajátékokból fellengzős játszóteret.

Megismertem mindegyiket; az íves hátú kiskapukat a keskeny kocsibeállók mellett, a kerek oszlopú tornácokat és az oromzat alá vésett évszámok felújított számjegyeit is. A harmadik ház padlásablakában ott szikrázott a színes üveg, ahogy rávetült az utcai lámpa fénye.

Nem mozdultam, álltam az utca elején, olyan lassan tekintettem végig a kettős házsoron, hogy belefájdult a nyakam. Rövid utca volt, inkább csak utcácska, mindkét oldalán 6-8 házzal. Féltem beljebb menni, attól tartottam, hogy amint besétálok a cseresznyefák alá, az egész házsor szertefoszlik a levegőben, mint valami éjjeli délibáb, és visszalopóznak a helyükre modern korunk lélektelen lakásai.

Vártam, hátha meghallom újra az ő hangját, hátha útba igazít, megmondja, mit tegyek, merre menjek, hogy odaérjek hozzá.

De hiába vártam. A hang nem szólalt meg újra, én pedig nem tudtam tovább egy helyben maradni. Ide-oda röppentem a házak között, keresztül-kasul cikáztam a páros oldalról a páratlanra és vissza, miközben körbelengett a cseresznyefák könnyű illata. Felágaskodtam a kerítések mellett, hátha megpillantom valahol őt, hátha csak bújócskázik velem, de minden hiábavaló volt. A sötét, néma udvarokon nem állt senki, az utcai lámpák fénye nem esett ismerős alakra sehol...

Regénypályázat

Csak rászántam magam, és az esélytelenek nyugalmával beküldtem a 2010-es NaNo regényem frissített változatát egy pályázatra. Előtte szerettem volna gatyába rázni kicsit, mert - főleg az elejével - nem voltam megelégedve az egésszel, de aztán a felénél feladtam mindenféle rázást, éppen csak átfutottam, hogy ne legyenek benne elütések, és határidő után 5 perccel csatoltam az emilbe és küldtem. 
Annyira nem bízom benne, hogy bármilyen eredményt is el fogok érni vele, hogy nem is izgat az egész. Minél tovább olvastam, annál kevésbé tetszett, annál több helyen szerettem volna átírni, de arra nem volt elég az idő. (Elég lett volna, ha előbb állok neki, de maga az elhatározás, hogy beküldöm is heteket vett igénybe.) 
Leginkább a lelkiismeretem megnyugtatására szolgált az egész cécó - kezdtem vele valamit. Majd a következőt jobban megdolgozom. Ha. Lesz. Következő.

Blődli

(Egy régi kedvenc, teljes egészében. Valamikor a '90-es évek végén írtam:)

Egy napon úgy határozott, hogy többé nem megy ki a vécéből. Vett egy mély lélegzetet, talpát a padlóra szorította és elmosolyodott. Végre rájött! Már rég meg kellett volna tennie!

Jó darabig csak üldögélt. Dolgát már rég elvégezte, de esze ágában sem volt felállni. Minek? Eljött az idő. Amit csak magára fog fordítani ezután. Addig. Amíg...

Körülnézett. Csodálkozva vette észre, hogy a kis helyiségnek ablaka is van. A sápadt nap épp besütött rajta, ám mivel senki sem törődött vele, odébbállt. Az ablakpárkányon árválkodó futónövény ettől rögtön lekonyult. Mézharmatot szitált a vécécsészébe. Tetves volt szegény.

A férfi - hősünk a hímnemhez tartozott - a szemközti falra vetette tekintetét. (Nem kelt ki belőle semmi.) Viszont meglátott néhány régi, megsárgult kötetet. Krimik voltak. Előrenyúlt egyért és olvasni kezdett. Mivel minden kezdet nehéz, az első oldalt háromszor olvasta végig. Elfelejtett lapozni.

Arra riadt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtón. A felesége volt. Merthogy hősünk nem élt ám egyedül! Dehogy. Neje-nője volt, két gyereke meg az anyósa. Viccbeli. Házsártos-szörnyű. Ki nem állhatták egymást. Az anyós lánya csak egy fokkal volt jobb. Celsius-fokkal. Állandó hőemelkedése volt. A túlhajszolt élet növelte meg így hőjét. A gyerekek is örökölték. Ezért nem jöttek ki igazán apjukkal, aki enyhén halvérű volt. Eddig.

Most eljött az ő ideje! Megmutatja ennek a felhevült bandának, hogy csendesen szép az élet! Csak hagyják őt békén a vécén. Minek is menne ki? Itt van dolga. Nagy. Sorsfordító.

Hát nem törődött a kopogással-locsogással, ami az ajtó felől hallatszott. Tovább olvasta a krimit, próbálta beleélni magát valamelyik főhős szerepébe. Valójában a bandita tetszett neki legjobban. De ki akar bandita lenni? A végén úgyis mindig lelövik.

Néhány óra múlva a férfi azt vette észre, hogy teljesen elzsibbadt a lába. Megpróbált felállni, de még térdhajlításból visszaesett a vécére. Odébb hajította olvasmányát és dühödten masszírozni kezdte a vádliját. Amikor már füstölt, abbahagyta. Végre fel tudott állni. Kiegyenesedett és jó nagyot nyújtózott. Miközben visszahelyezte súlypontját a vécécsészére, meglepődve tapasztalta, hogy éhes. Gyomra akkorát kordult, hogy az ajtó előtt hallgatózó anyós ijedtében egy métert ugrott hátrafelé. Aztán levette a fejéről a rászakadt "Vénusz kikel a habokból" című reprót.

Hősünk úgy döntött, hogy felveszi a kapcsolatot a külvilággal. Hármat kopogott a vécéajtón. Kifelé. Egy ideig nem jött válasz, majd anyósa, aki időközben magához tért, bekiáltott:

- Mi kéne?!

- Éhes vagyok - jött a válasz.

- Akkor gyere ki, azt' egyél!

- Nem megyek. Szóljon az asszonynak, hogy hozzon pár szendvicset. Megeszem itt.

- Még mit nem, te agyalágyult! Hát teljesen elment az eszed?! Egész nap bent gubbasztasz, most meg még enni is ott akarsz? Nem hiába mondtam én annak idején drága jó, megboldogult Gusztávomnak, hogy ne adjuk a lányunkat egy ilyen fajankóhoz! Lám, mi lett a vége! Bemegy a vécébe, azt' ország-világ csúfjára bent is marad! Hát meddig akarod ezt csinálni? Egyszer csak kijössz?!

- Nem megyek. Nagyon jól megvagyok itt. Csak hozzanak már valami vacsorát!

Azt bizony! Merthogy közben beesteledett. Pisla csillagok ragyogtak az ég felhőtlen szeletkéin a ragyás hold felügyelete mellett. A közelből bagolyhuhogás hallatszott. (A szomszéd utcában volt a madárház.) Ráfütyült pár denevér a ház eresze alól. Hamarosan a békák is rázendítettek, hogy megadják a nyári éj varázsát. A szúnyogok kezdtek beoldalogni a nyitva hagyott vécéablakon. (Ez volt az egyetlen szúnyogháló nélküli nyílászáró a házon.) A kertből rózsa-, liliom- és macskapisi-illat szállt befelé. Teljes volt a romantikus hangulat.

Csak hősünk nem élvezte az egészet. Egyre éhesebb és éhesebb lett. A nej nem hozta a vacsorát! Késlekedett. Anyja tartotta vissza. Mert minek egyen ez a pernahajder?! Jöjjön ki, ha akar valamit!

A férfi - akit mellesleg Egonnak hívtak, most már elárulhatom - elunta a tétlen várakozást. Magához vett egy két hónapja lejárt rejtvényújságot, a zsebéből elővakart egy tollbetétet (az a típus volt, akinek az írószerszámból is csak a betét jut) és nekilátott rejtvényt fejteni.

Mire a háromnegyedét megfejtette - úgy nyolc és a kísértetjárás kezdete között félúton -, asszonykája megkönyörült rajta. Mivel kellőképpen felhevült szülőanyjával folytatott akut vitájától, megsütött két-három tojást és egy kellemes kistányéron szervírozta urának. Hősünk a mellékhelyiségben eltöltött nap után sem vesztett jómodorából. Ki hallott már olyat, hogy egy asszonyállat rányissa a vécéajtót ellenkező nemű párjára?! Készakarva?! Direkt?! Egon ezért meghagyta áldozatkész nejének, hogy tegye csak le a mennyei étket az ajtó elé. Ő majd egy alkalmas pillanatban kinyúl érte és magához veszi. Az asszony így is tett. Aztán elhúzódott az ajtó közeléből és fél órán keresztül véletlenül se vetődött arra.

Egon ezalatt bekebelezte a tojást, ivott rá némi vizet - merthogy oldalbordája azt is tett oda neki -, s alváshoz készülődött. Beletelt kis időbe, mire megtalálta a legmegfelelőbb pozíciót. Hosszú nyakiglábát feltette a legalsó polcra - kb. 80 cm -, karját keresztbefonta mellkasa előtt, fejét leejtette. Gyorsan vissza is tette a helyére, mielőtt begurult volna a felmosóvödör mögé, és már horkolt is. Hangosan, jólesően. Mióta megnősült, nem horkolt ily önfeledten! Hisz - mindig vissza kellett fognia magát. Tekintettel. Szelíddel. A többiekre. Ám ez a hely, ez a pici, sokadrangú, semmi, említetlenül hagyott, zsúfolt helyiség a maga jelentéktelenségével feljogosította arra, hogy úgy viselkedjék benne, ahogy tetszik. S így tetszett! Horkantósan. Hadd zengjen a ház! A szomszédé is.

Reggel álmosan ébredt a kakas.

S ez így ment napokon át. A harmadik nap estéjén Egon magába szállt. Meditált. Önmaga jobb megismerése végett. Mélyen a lelke fenekére nézett. Úgy találta, hogy túl löttyedt. Hiába, mindig is elhanyagolta a sportot. Csak a sakkot kedvelte. Nézni.

Önvizsgálata siralmas eredménnyel zárult. Rá kellett döbbennie, hogy egy feleség, két gyerek és három macska után még mindig nem ért el semmit. A munkahelyén kutyába sem veszik. Ugatni se tud. A foglalkozását nem szereti. A pénzt se, amit megkeres vele. Pedig keres! Jól. Azt mondják. Mások. Akik nem keresnek olyan jól. Ennek ellenére Egon nem szerette a pénzt. Úgyis az asszony meg az anyós költötték el. Ahhoz nagyon értettek.

És ő? Csak robotolt naphosszat. A legújabb modellen dolgozott. Fanyűvő robotot készített. Jól haladt. Biztatták. Még jutalomra is számíthatott. De nem érdekelte az egész. Mást szeretett volna. Csak eddig még nem volt rá ideje, hogy kitalálja, mit.

Már nem olvasott, nem fejtett rejtvényt. Csak ült a vécé lehajtott tetején, behúzta a sötétítő függönyt - fel kellett szerelnie, amikor az első bámészkodók belestek az ablakon -, és töprengett. Erősen törte a fejét. Nem jutott eszébe semmi. Még erősebben törte. Fájni kezdett. Ekkor végre letette a gumikalapácsot.

Közben a nej szorgalmasan hordta az ajtó elé az ennivalót. Néha egy-egy levélkét is mellékelt hozzá, miután Egon az ötödik napon beszüntetett mindenféle kommunikációt a külvilággal. Szeretett volna elfelejteni beszélni is. A hallását már tökélyre fejlesztette. Nem hallott semmit. Mert nem akart. Elmerült bensőjének kimerítő vizsgálatában. Igyekezett leásni az alapokig. Meg akarta tudni, ki is ő valójában? Mi okból született e mágnestekére? Mi vonzza az életben? -Hez? Ha egyáltalán.

Közben jöttek a levélkék. Olvasni még tudott. Írni is, de titkolta.

„Egonom, gyere ki végre! Az udvarra járunk a pottyantósba miattad. A kicsi megfázott. Miattad. A munkahelyedről üzentek, hogy ha holnap se mész be, kirúgnak. Ki csinálja meg akkor a fanyűvőt? Miből veszünk új kocsit? Egonom, anyám vágja a fát! Miattad! Készül a télre.”

„Egonom, a főnököd üzent, hogy érezd magad kirúgva. Nincs többé szüksége rád. Ha kijössz végre, kereshetsz új állást magadnak. Mi lesz így velünk? Ki fog dolgozni? Csak nem akarod, hogy ÉN menjek állásba? Hová? Gyere ki, kérlek! A kicsi nem érti a matekot!”

„Egonom, itt vannak a tévések. Azt mondják, szenzációt csinálnak belőled. Egy minikamerát szeretnének bedugni hozzád a kulcslyukon át. Vedd ki belőle a kulcsot, ha beleegyezel! Kérlek! Legalább híres leszel. A kedvemért!”

„Egonom, három napja nem eszel. Mi van veled? Csak abból tudom, hogy még élsz, hogy néha lehúzod a vécét. Beteg vagy? Adjak be gyógyszert? Ne hívjak orvost? Miért nem válaszolsz soha? Aggódom érted. Véget érhetne már ez a durcáskodás. A kicsi kiakasztotta a fényképedet az ágya fölé.”

„Egonom, tegnap óta teljes csend van. Már a vécét sem húzod le. Élsz még? Nyisd ki az ajtót, hadd nézzelek meg! Nagyon hiányzol már. Sose mondtam, de szeretlek! Egonom, ne csináld ezt tovább! Hadd zárkózzak be veled én is!”

Válasz sosem jött. Egonunk már olvasni sem tudott. Hamarosan megszűnt működni látóidege is. Elsorvasztotta. Egy napon nem vett levegőt sem. Pedig ingyen adták. Lefogyott. Ruhái lepotyogtak róla, de nem bánta. Végre rájött, mi szeretne lenni. Mit akar csinálni élete hátralevő részében. Boldogan mosolyogva felállt, nem is érezte, hogy lába teljesen elgémberedett. Arccal az ablak felé fordult, melyen beözönlött a meleg napfény. Miután elhúzta a függönyt. Fellépett a vécécsészére. Fél kézzel még visszanyúlt és kinyitotta az ajtót. A kulcsot kihajította az ablakon.

Amikor a felesége végre bejutott a vécébe, nem talált ott senkit, csak egy koszos ruhacsomót és egy pár papucsot. A nyitott ablakon viszont szokatlan erővel fújt be a szél. Mintha több lett volna langy nyári szellőnél. És valamit suttogott. Egonosan.