Regénypályázat

Csak rászántam magam, és az esélytelenek nyugalmával beküldtem a 2010-es NaNo regényem frissített változatát egy pályázatra. Előtte szerettem volna gatyába rázni kicsit, mert - főleg az elejével - nem voltam megelégedve az egésszel, de aztán a felénél feladtam mindenféle rázást, éppen csak átfutottam, hogy ne legyenek benne elütések, és határidő után 5 perccel csatoltam az emilbe és küldtem. 
Annyira nem bízom benne, hogy bármilyen eredményt is el fogok érni vele, hogy nem is izgat az egész. Minél tovább olvastam, annál kevésbé tetszett, annál több helyen szerettem volna átírni, de arra nem volt elég az idő. (Elég lett volna, ha előbb állok neki, de maga az elhatározás, hogy beküldöm is heteket vett igénybe.) 
Leginkább a lelkiismeretem megnyugtatására szolgált az egész cécó - kezdtem vele valamit. Majd a következőt jobban megdolgozom. Ha. Lesz. Következő.

Blődli

(Egy régi kedvenc, teljes egészében. Valamikor a '90-es évek végén írtam:)

Egy napon úgy határozott, hogy többé nem megy ki a vécéből. Vett egy mély lélegzetet, talpát a padlóra szorította és elmosolyodott. Végre rájött! Már rég meg kellett volna tennie!

Jó darabig csak üldögélt. Dolgát már rég elvégezte, de esze ágában sem volt felállni. Minek? Eljött az idő. Amit csak magára fog fordítani ezután. Addig. Amíg...

Körülnézett. Csodálkozva vette észre, hogy a kis helyiségnek ablaka is van. A sápadt nap épp besütött rajta, ám mivel senki sem törődött vele, odébbállt. Az ablakpárkányon árválkodó futónövény ettől rögtön lekonyult. Mézharmatot szitált a vécécsészébe. Tetves volt szegény.

A férfi - hősünk a hímnemhez tartozott - a szemközti falra vetette tekintetét. (Nem kelt ki belőle semmi.) Viszont meglátott néhány régi, megsárgult kötetet. Krimik voltak. Előrenyúlt egyért és olvasni kezdett. Mivel minden kezdet nehéz, az első oldalt háromszor olvasta végig. Elfelejtett lapozni.

Arra riadt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtón. A felesége volt. Merthogy hősünk nem élt ám egyedül! Dehogy. Neje-nője volt, két gyereke meg az anyósa. Viccbeli. Házsártos-szörnyű. Ki nem állhatták egymást. Az anyós lánya csak egy fokkal volt jobb. Celsius-fokkal. Állandó hőemelkedése volt. A túlhajszolt élet növelte meg így hőjét. A gyerekek is örökölték. Ezért nem jöttek ki igazán apjukkal, aki enyhén halvérű volt. Eddig.

Most eljött az ő ideje! Megmutatja ennek a felhevült bandának, hogy csendesen szép az élet! Csak hagyják őt békén a vécén. Minek is menne ki? Itt van dolga. Nagy. Sorsfordító.

Hát nem törődött a kopogással-locsogással, ami az ajtó felől hallatszott. Tovább olvasta a krimit, próbálta beleélni magát valamelyik főhős szerepébe. Valójában a bandita tetszett neki legjobban. De ki akar bandita lenni? A végén úgyis mindig lelövik.

Néhány óra múlva a férfi azt vette észre, hogy teljesen elzsibbadt a lába. Megpróbált felállni, de még térdhajlításból visszaesett a vécére. Odébb hajította olvasmányát és dühödten masszírozni kezdte a vádliját. Amikor már füstölt, abbahagyta. Végre fel tudott állni. Kiegyenesedett és jó nagyot nyújtózott. Miközben visszahelyezte súlypontját a vécécsészére, meglepődve tapasztalta, hogy éhes. Gyomra akkorát kordult, hogy az ajtó előtt hallgatózó anyós ijedtében egy métert ugrott hátrafelé. Aztán levette a fejéről a rászakadt "Vénusz kikel a habokból" című reprót.

Hősünk úgy döntött, hogy felveszi a kapcsolatot a külvilággal. Hármat kopogott a vécéajtón. Kifelé. Egy ideig nem jött válasz, majd anyósa, aki időközben magához tért, bekiáltott:

- Mi kéne?!

- Éhes vagyok - jött a válasz.

- Akkor gyere ki, azt' egyél!

- Nem megyek. Szóljon az asszonynak, hogy hozzon pár szendvicset. Megeszem itt.

- Még mit nem, te agyalágyult! Hát teljesen elment az eszed?! Egész nap bent gubbasztasz, most meg még enni is ott akarsz? Nem hiába mondtam én annak idején drága jó, megboldogult Gusztávomnak, hogy ne adjuk a lányunkat egy ilyen fajankóhoz! Lám, mi lett a vége! Bemegy a vécébe, azt' ország-világ csúfjára bent is marad! Hát meddig akarod ezt csinálni? Egyszer csak kijössz?!

- Nem megyek. Nagyon jól megvagyok itt. Csak hozzanak már valami vacsorát!

Azt bizony! Merthogy közben beesteledett. Pisla csillagok ragyogtak az ég felhőtlen szeletkéin a ragyás hold felügyelete mellett. A közelből bagolyhuhogás hallatszott. (A szomszéd utcában volt a madárház.) Ráfütyült pár denevér a ház eresze alól. Hamarosan a békák is rázendítettek, hogy megadják a nyári éj varázsát. A szúnyogok kezdtek beoldalogni a nyitva hagyott vécéablakon. (Ez volt az egyetlen szúnyogháló nélküli nyílászáró a házon.) A kertből rózsa-, liliom- és macskapisi-illat szállt befelé. Teljes volt a romantikus hangulat.

Csak hősünk nem élvezte az egészet. Egyre éhesebb és éhesebb lett. A nej nem hozta a vacsorát! Késlekedett. Anyja tartotta vissza. Mert minek egyen ez a pernahajder?! Jöjjön ki, ha akar valamit!

A férfi - akit mellesleg Egonnak hívtak, most már elárulhatom - elunta a tétlen várakozást. Magához vett egy két hónapja lejárt rejtvényújságot, a zsebéből elővakart egy tollbetétet (az a típus volt, akinek az írószerszámból is csak a betét jut) és nekilátott rejtvényt fejteni.

Mire a háromnegyedét megfejtette - úgy nyolc és a kísértetjárás kezdete között félúton -, asszonykája megkönyörült rajta. Mivel kellőképpen felhevült szülőanyjával folytatott akut vitájától, megsütött két-három tojást és egy kellemes kistányéron szervírozta urának. Hősünk a mellékhelyiségben eltöltött nap után sem vesztett jómodorából. Ki hallott már olyat, hogy egy asszonyállat rányissa a vécéajtót ellenkező nemű párjára?! Készakarva?! Direkt?! Egon ezért meghagyta áldozatkész nejének, hogy tegye csak le a mennyei étket az ajtó elé. Ő majd egy alkalmas pillanatban kinyúl érte és magához veszi. Az asszony így is tett. Aztán elhúzódott az ajtó közeléből és fél órán keresztül véletlenül se vetődött arra.

Egon ezalatt bekebelezte a tojást, ivott rá némi vizet - merthogy oldalbordája azt is tett oda neki -, s alváshoz készülődött. Beletelt kis időbe, mire megtalálta a legmegfelelőbb pozíciót. Hosszú nyakiglábát feltette a legalsó polcra - kb. 80 cm -, karját keresztbefonta mellkasa előtt, fejét leejtette. Gyorsan vissza is tette a helyére, mielőtt begurult volna a felmosóvödör mögé, és már horkolt is. Hangosan, jólesően. Mióta megnősült, nem horkolt ily önfeledten! Hisz - mindig vissza kellett fognia magát. Tekintettel. Szelíddel. A többiekre. Ám ez a hely, ez a pici, sokadrangú, semmi, említetlenül hagyott, zsúfolt helyiség a maga jelentéktelenségével feljogosította arra, hogy úgy viselkedjék benne, ahogy tetszik. S így tetszett! Horkantósan. Hadd zengjen a ház! A szomszédé is.

Reggel álmosan ébredt a kakas.

S ez így ment napokon át. A harmadik nap estéjén Egon magába szállt. Meditált. Önmaga jobb megismerése végett. Mélyen a lelke fenekére nézett. Úgy találta, hogy túl löttyedt. Hiába, mindig is elhanyagolta a sportot. Csak a sakkot kedvelte. Nézni.

Önvizsgálata siralmas eredménnyel zárult. Rá kellett döbbennie, hogy egy feleség, két gyerek és három macska után még mindig nem ért el semmit. A munkahelyén kutyába sem veszik. Ugatni se tud. A foglalkozását nem szereti. A pénzt se, amit megkeres vele. Pedig keres! Jól. Azt mondják. Mások. Akik nem keresnek olyan jól. Ennek ellenére Egon nem szerette a pénzt. Úgyis az asszony meg az anyós költötték el. Ahhoz nagyon értettek.

És ő? Csak robotolt naphosszat. A legújabb modellen dolgozott. Fanyűvő robotot készített. Jól haladt. Biztatták. Még jutalomra is számíthatott. De nem érdekelte az egész. Mást szeretett volna. Csak eddig még nem volt rá ideje, hogy kitalálja, mit.

Már nem olvasott, nem fejtett rejtvényt. Csak ült a vécé lehajtott tetején, behúzta a sötétítő függönyt - fel kellett szerelnie, amikor az első bámészkodók belestek az ablakon -, és töprengett. Erősen törte a fejét. Nem jutott eszébe semmi. Még erősebben törte. Fájni kezdett. Ekkor végre letette a gumikalapácsot.

Közben a nej szorgalmasan hordta az ajtó elé az ennivalót. Néha egy-egy levélkét is mellékelt hozzá, miután Egon az ötödik napon beszüntetett mindenféle kommunikációt a külvilággal. Szeretett volna elfelejteni beszélni is. A hallását már tökélyre fejlesztette. Nem hallott semmit. Mert nem akart. Elmerült bensőjének kimerítő vizsgálatában. Igyekezett leásni az alapokig. Meg akarta tudni, ki is ő valójában? Mi okból született e mágnestekére? Mi vonzza az életben? -Hez? Ha egyáltalán.

Közben jöttek a levélkék. Olvasni még tudott. Írni is, de titkolta.

„Egonom, gyere ki végre! Az udvarra járunk a pottyantósba miattad. A kicsi megfázott. Miattad. A munkahelyedről üzentek, hogy ha holnap se mész be, kirúgnak. Ki csinálja meg akkor a fanyűvőt? Miből veszünk új kocsit? Egonom, anyám vágja a fát! Miattad! Készül a télre.”

„Egonom, a főnököd üzent, hogy érezd magad kirúgva. Nincs többé szüksége rád. Ha kijössz végre, kereshetsz új állást magadnak. Mi lesz így velünk? Ki fog dolgozni? Csak nem akarod, hogy ÉN menjek állásba? Hová? Gyere ki, kérlek! A kicsi nem érti a matekot!”

„Egonom, itt vannak a tévések. Azt mondják, szenzációt csinálnak belőled. Egy minikamerát szeretnének bedugni hozzád a kulcslyukon át. Vedd ki belőle a kulcsot, ha beleegyezel! Kérlek! Legalább híres leszel. A kedvemért!”

„Egonom, három napja nem eszel. Mi van veled? Csak abból tudom, hogy még élsz, hogy néha lehúzod a vécét. Beteg vagy? Adjak be gyógyszert? Ne hívjak orvost? Miért nem válaszolsz soha? Aggódom érted. Véget érhetne már ez a durcáskodás. A kicsi kiakasztotta a fényképedet az ágya fölé.”

„Egonom, tegnap óta teljes csend van. Már a vécét sem húzod le. Élsz még? Nyisd ki az ajtót, hadd nézzelek meg! Nagyon hiányzol már. Sose mondtam, de szeretlek! Egonom, ne csináld ezt tovább! Hadd zárkózzak be veled én is!”

Válasz sosem jött. Egonunk már olvasni sem tudott. Hamarosan megszűnt működni látóidege is. Elsorvasztotta. Egy napon nem vett levegőt sem. Pedig ingyen adták. Lefogyott. Ruhái lepotyogtak róla, de nem bánta. Végre rájött, mi szeretne lenni. Mit akar csinálni élete hátralevő részében. Boldogan mosolyogva felállt, nem is érezte, hogy lába teljesen elgémberedett. Arccal az ablak felé fordult, melyen beözönlött a meleg napfény. Miután elhúzta a függönyt. Fellépett a vécécsészére. Fél kézzel még visszanyúlt és kinyitotta az ajtót. A kulcsot kihajította az ablakon.

Amikor a felesége végre bejutott a vécébe, nem talált ott senkit, csak egy koszos ruhacsomót és egy pár papucsot. A nyitott ablakon viszont szokatlan erővel fújt be a szél. Mintha több lett volna langy nyári szellőnél. És valamit suttogott. Egonosan.

Új polcon

Eljött az ideje, hogy az irományaimnak szentelt blogot (a tartalmát) átköltöztessem máshová. Nem várok tovább arra, hogy a freeblog megjavul, inkább folytatom itt. Ha már a Zselicet is ide hoztam...

Nem megy a dolog egyik napról a másikra, úgyhogy csak türelem! Az biztos, hogy ez a blog nem lesz egészen olyan, mint a régi volt, valószínűleg nem rakok fel teljes írásokat. Csak elhúzom a mézes (vagy kátrányos?) madzagot a kedves olvasó előtt. Akit érdekel majd a folytatás is, annak esetleg elküldöm a teljes művet. Ha egyáltalán.

A régi blogból átmentem, amit érdemesnek tartok rá, ezekhez az írásokhoz az eredeti "megjelenés" dátumát fogom hozzárendelni.

Tettre fel! Kint úgyis dühöng a kánikula, és nem javasolják az okosok, hogy ilyenkor kitegyem magam a napra...

Elválaszthatatlanul

Fenti címmel elkövetett novellámat a neten olvashatod el teljes terjedelmében, itt: Galaktika Aréna

:)

Élethamisítás

T. Sors!

Tájékoztatom Önt arról, hogy fel vagyok háborodva! Vegye tudomásul, hogy nem ezt vártam, nem erről volt szó. Itt valami nagyon-nagyon nem stimmel.

  Annak idején, amikor úgy döntöttem, hogy ismét meglátogatom eme árnyékvilágot - merthogy a mennyei nagy fényességet nem bírja az érzékeny szemem -, ígértek nekem mindenféle szépet és jót.
  Az elején rögtön azt, hogy milliomos családba születek, mindent a fenekem alá fognak rakni, tehát egy irinyó-pirinyót se kell megerőltetnem magam egész életemben. Persze, ha lázongósra venném a figurát, az ellen se szólna senki, elvégre egy milliomoscsemetének azt is lehet.

  Aztán arról is volt szó abban az ígérvény-féleségben, hogy sikeres leszek, szép és okos, mindenki el lesz ájulva kivételes intelligenciámtól, hibátlan alakomtól és páratlan tehetségemtől. Hogy miben is lennék tehetséges, azt már nem tudom, mert a papír azon a helyen elmaszatolódott.

  Ehhez képest kérem, semmi sem úgy van! Amikor kegyeskedtem megszületni, nem milliomosoknál találtam magam, hanem egy átlagos magyar családban, átlagos magyar szülőkkel, szerető rokonsággal és pár kutyával meg macskával. Semmit nem kaptam ingyen, mindenért meg kellett küzdenem, és többször el kellett vernem a tesómat is, hogy tudja, ki az úr a háznál.

  Szépségem annyira rejtett volt, hogy senki se vette észre, kivételes intelligenciámat pedig - a többiekre való tekintettel - úgyszólván dugdosnom kellett, hogy mások ne érezzék tök hülyének magukat mellettem. Tehetségemet mások szolgálatába kellett állítanom és már rég letettem arról, hogy megvalósítsam önmagam.

Lassan itt állok - heverek - a sír szélén, és visszanézve az árnyékvilágban eltöltött életemre meg kell állapítanom, hogy engem csúfosan átvertek. Ezért kérem a T. Sorsot, szíveskedjék felülvizsgálni az általa nyújtott csapásokat és áldásokat, mert azok valahogy nem igazságosan lettek elosztva! Helyzetemet tekintve itt bizony csalás és hamisítás esete forog fenn.

Gyors intézkedésében bízva,

tisztelettel:

Egy sorscsapott

(2007.)

Könyökhajlat-kór

Beteg neve: Topán Jolán

Kora: 20 év

Panasza: A beteg a bal könyökhajlatában állandósult fájdalommal jelentkezett rendelésünkön. Elmondása szerint nevezett testrészében izomlázhoz hasonlító, kellemetlen tüneteket észlelt. A tünetek leginkább a délutáni órákban jelentkeznek, miután hazaérkezik. A beteg nem végez nehéz fizikai munkát, ami indokolná könyökhajlatának efféle elfáradását. Leginkább téblábol a városban és úgy tesz, mintha ideje nagy részét tanulással töltené.

Műszeres vizsgálat során nem találtam fizikai elváltozást. Terheléses vizsgálatnál általános fizikai gyengeséget állapítottam meg, ami a mai tengő-lengő fiatalságra egyébként is jellemző.

Javallat: testedzés, erősítő gyakorlatok végzése, D-vitamin szedése, pozitív életszemlélet gyakorlása és célok határozott kitűzése.

Egyéb megjegyzések: A beteg távozásakor figyeltem fel arra, hogy kézitáskáját nem a vállán átvetve vagy a kezében fogva tartja, hanem derékmagasságban, bal könyökhajlatába szorítva. Kérdésemre a beteg elmondta, hogy több hónapja alkalmazza ezt a módszert, mióta a táska megvan. Felhívtam a figyelmét arra a lehetőségre, hogy az általa leírt fájdalmat, kellemetlenséget ez a gyakori – megjegyzem: helytelen – testtartás és terhelés is okozhatja. A beteg elgondolkodni látszott a felvetésen, majd jelezte, hogy megfontolja más retikülcipelési mód alkalmazását. Ezután útjára bocsátottam és a kezébe nyomtam egy szórólapot, melyen különböző ergonomikus hátizsákok leírását találja. Ezek bármelyikében egészségre káros mód mellőzésével hordhatja magával női tartozékait.

Kelt: (olvashatatlan dátum)                                                (olvashatatlan aláírás)

(2012.)

Búcsú

(Az idén is meghirdette írói játékát a Kossuth Kiadó a blogján. Három képet ajánlottak figyelmünkbe, ezekhez lehetett történeteket kitalálni. Írtam mindháromhoz. Az egyik ez:)

Az erdő túloldalán, a kanyar után megálltak, hogy megigazgassák a batyukat a szekéren. A csontszárazra szikkadt kocsiút úgy összegubancolta a magasra tornyozott csomagokat, hogy kis híja volt, hogy le nem borultak az útszéli fűbe, a pitypangok és százszorszépek közé.

A négy gyerek egymást löködve igyekezett lefelé, hogy megnyújtóztassák mezítlábukat. Igaz, hogy csak nemrég indultak el, alig egy órája poroszkált a szekér a szántóföldek között, de ők máris beleuntak az utazásba.

Az asszony a férjére hagyta a rendezkedést. Hívta magához az erdő, meg-megcsillant a fák közt az elhagyott település szikrázóan fehér templomtornya. Onnan, ahol most állt, éppen rálátott a szürkére kopott tetőre, a rácsos ablakra, mely mögött aludt a harang, várva az esti mise idejét.

Lassan ballagott a poros szekérúton az erdő felé, és az első résen, mely a bokrok között nyílt, belépett a fák közé. Nem érezte a szúrós kökénybokrok marasztaló ölelését, meg se hallotta a lába alatt reccsenő ágakat. Csak ment előre, be az erdőbe, a ritkásan nőtt égerek közé, a lombok alá becsúszó napsugarak fátylába. Orrába ibolyaillat és nedves gombaszag kúszott, madarakat hallott zörögni az aljnövényzetben. Nem nézett körül, mégis pontosan tudta, mi történik körülötte.

Mielőtt a másik oldalon, a falu felől kibukkant volna a keskeny erdősávból, megállt. Lazán egy csupasz fatörzsnek támaszkodott, fél karjával át is ölelte. S csak nézett maga elé, szemében a búcsú fájdalmával, a tudattal, hogy soha többé nem tér ide vissza. Itt hagyja lánysága hol vidám és tanulságos, hol munkával teli és fárasztó éveit, a család gondoskodó ölében töltött időt. Itt hagyja a régi, düledező kis iskola hűvös falait, ahol megtanult olvasni, és ahol örök barátságot kötött a könyvekkel. Itt hagyja a vályogházat, ahol első asszonyéveit töltötte, ahol a gyermekei megszülettek. Itt hagyja a szülei sírját, melyet elborított a borostyán, felfutott még a kőkeresztre is, zölden fénylő rámába fogva a fakuló fényképet – egy ábrándos szemű szőke nő és egy határozott állú, sötét hajú férfi fotóját.

Az asszonyból erőtlen sóhaj szakadt ki. Mintha tétovázott volna, hogy egyáltalán merjen-e sóhajtani, megengedheti-e magának a sóhajtás fényűzését. Szorosabban ölelte a fát, másik kezével is megérintette, végigsimított az érdes törzsön. Aztán vonakodva megfordult és visszaballagott az útra, a szekérhez, melyen immár takaros kupacban pihentek a batyuk, a gyerekek egy másik kupacban almát rágcsáltak a bak mögött, szótlanul. A férj a gyeplőt szorongatva várt, nem nézett az erdő felé, tekintetét a lovak ide-oda csapkodó farkán járatta.

Az asszony mentében letépett egy sárga fénnyel teli gólyahírt és fellépett a kocsira, a férje mellé. Nem szólt, csak jobbjával könnyedén végigsimított a férfi karján, mire az meglendítette az ostort és a lovak közé csapott.

A szekér döccent egyet, a csendességbe fordult család pedig, maga mögött hagyva addigi életét, továbbindult új lakóhelye felé.

- Jobb nem firtatni a múltat – mondta sok évvel később az asszony, amikor az unokája megkérdezte, miért kellett elmenekülniük abból a faluból. – Nem kell mindent tudnod.

Azzal átölelte unokája derekát, mint egykor a fa törzsét a kis erdő szélén.